1322. BEKIÁLTÁS: Az Egyesült Államok kiszorítja Európát a versenyből.

CÍMKÉP: A Musikverein Aranyterme a Bécsi Filharmonikusok 2025-ös újévi koncertjén - Amikor Riccardo Muti karmester, az olasz nyelv szépségében kifejezve kívánt békét, testvériséget és szeretetet a világ minden tájára, elgondolkodtam azon, hogy az az Európa, amelyre az osztrák főváros most Johann Strauss születésének 200. évfordulóján emlékezik, egyre inkább eltűnni látszik. Sőt, még ha az Egyesült Államok külpolitikája az évek során ingadozik is, és esetleg idén némileg visszavonul a több mint kétszáz éves Monroe-elv európai érvényesítése alól, a trendek azt mutatják, hogy Washingtonnak nem áll érdekében tartósan megnyugtatni a helyzetet, hiszen ez versenyhelyzetet teremtene egy Oroszországgal együttműködő Nyugat-Európával (Fotó: APA / Dieter Nagl).

A bécsi újévi hangverseny-közvetítés varázslatos, múltidéző atmoszférájában egy különös gondolat fogalmazódott meg bennem: a világhegemóniára áhítozó Washington körül kialakult érdekcsoportok.

Nem pihenhetnek, míg Európát háborús tűzfészként meg nem szüntetik, és mint riválisként el nem távolítják a színről.

Természetesen, az egyediség érdekében átfogalmazom a gondolatokat: Nyilvánvaló, hogy a megoldások keresése újabb tűzgyújtásokkal jár - ahogyan az amerikai prérin egy pusztító tűzvihar közepette az ember ellentüzet próbál táplálni, hogy megvédje magát. Azonban érdemes elgondolkodni rajta, hogy az Egyesült Államok esetében valóban a mentés a cél, vagy inkább a globális békefenntartó szerepének megőrzését szolgáló újabb háborúk indítása?

Az Egyesült Államok európaiakkal kapcsolatos döntései és szerepvállalásai nem mentesek az önérdekektől. Az alapokat a Monroe-doktrína fektette le, amelyet 1823-ban James Monroe elnök hirdetett meg. Ennek a külpolitikának a lényege az volt, hogy az amerikai kontinensen kizárólag az Egyesült Államok gazdasági érdekei érvényesülhetnek. Ezt a nézetet az "Amerika az amerikaiaké" mottóval foglalták össze, jelezve ezzel az európai hatalmaknak, hogy az új világban a jövő csak az Egyesült Államok tőkés körei számára tartogathat lehetőségeket.

Ezzel indokolta Washington, hogy véget kíván vetni a latin-amerikai területek félgyarmati, neokolonialista jellegű kizsákmányolásának. Valójában, az európai tőkés versenytársaknak az erről a piacról való kiiktatását, kiszorítását indokolták így, mert az volt a cél, hogy az Egyesült Államok kapitalista körei vegyék át a stafétabotot. Természetesen, a szabad verseny nagyszerűséget zengve.

Aztán elérkezett 1903, amikor Theodore Roosevelt elnök először terjesztette ki a Monroe-elvet a nyugati félteke egészére - valójában a gyarmati rendszerek hatására a világ szinte minden tájára. E gondolat szellemében született meg az a kijelentés is, hogy...

Az amerikai flotta legfőbb küldetése, hogy érvényesítse az Egyesült Államok üzleti és pénzügyi érdekeit a világ legeldugottabb szegleteiben.

Sokszor foglalkoztam már ezzel a témával, ám az Egyesült Államok szerepével kapcsolatos tévhitek még a legszűkebb baráti körömben is megmaradtak. Vannak, akik Trianon miatt szomorkodnak, és amikor elmondom nekik, hogy ebben bizony Woodrow Wilson elnöknek is volt szerepe, csak hitetlenkednek. Wilson, aki a nemzeti önrendelkezés egyik leghangosabb támogatója volt, talán valóban jóhiszeműen, de a következményeket figyelmen kívül hagyva járult hozzá a békediktátumokhoz, amelyek az első világháború után formálták meg a világot. Érdemes elgondolkodni azon, hogy tettei milyen mély nyomot hagytak a későbbi eseményeken.

Bármi is legyen a mögöttes szándék, bármennyire is magasztosak voltak az igazságos és tartós béke megteremtésére irányuló törekvések, valamint a béke iránti elkötelezettség, a fegyveres erőszak és az önző agresszió felszámolásának igénye, a 14 pontba foglalt, európai partnerei által nem egyeztetett szavak végül az Osztrák-Magyar Monarchia szétszakításához vezettek. Ezzel pedig Németországot is megalázták, megalapozva ezzel egy újabb háború kitörésének lehetőségét.

Ehhez képest Wilson is Nobel Béke-díjat kapott, miközben az amerikai szenátus sem ratifikálta a Párizs környéki békeszerződéseket, továbbá az Egyesült Államok sem lépett be a nemzetközi viták elrendezésére hivatott Népszövetségebe. Mi több, ahogyan ez később is megtörtént - talán épp a január 20-án hivatalba lépő Donald Trump időszaka is ilyen lesz - az 1920-as választásokon győztes republikánusok kisebb fordulatot vettek, s az európai ügyekbe való korlátozott beavatkozás útjára léptek. Ám az ilyen átmeneti korrekciókat

többször is olyan fejlemények követték, amelyekből eddig az Egyesült Államok jött ki győztesen.

A II. világháború eseményei nem csupán véletlenül alakultak, hanem egy tudatos politikai stratégia részeként bontakoztak ki. Az első lépés 1938-ban történt, amikor London beleegyezésével Németország kelet felé terjeszkedett, ami Ausztria és Csehország bekebelezésével vette kezdetét. Ezzel a lépéssel Hitler III. Birodalma hatalmas területet ölelt fel, és Európa szinte egészét egyesítette, bár nem önkéntes alapon. Ám a történelem ironikus fintora, hogy a frissen felfedezett szovjet kémjelentések alapján kiderült, hogy bizonyos amerikai cégek titkon üzleteltek a nácikkal, nyersanyagok és más létfontosságú termékek szállításával. Mindezek ellenére ez az állapot csak ideiglenesnek bizonyult. A háború befejezése után pedig újabb lépések következhettek a kontinens politikai térképének átalakítása, illetve kettészakítása érdekében.

1943-ban, a teheráni konferencián az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetői megállapodtak a háború utáni világkép alakításáról, miközben figyelmen kívül hagyták Winston Churchill brit miniszterelnök nézőpontját. Később, 1946. március 5-én, Churchill Fultonban elmondott beszédében nyilvánvalóvá vált a világ számára, hogy Európa "vasfüggönnyel" lesz kettéválasztva. Ezt az elképzelést sokan Sztálinra hárítják, holott Churchill szónoka volt. De érdemes megvizsgálni a Monroe-doktrína hatását is, amely a háborúból gazdagodva kikerült Egyesült Államok vezetőinek szemléletét tükrözi. A doktrína ugyanis a kontinens politikai és gazdasági befolyásának megszilárdítására irányult, ami a hidegháború idején is kulcsszerepet játszott.

Elérkezett az idő, amikor a korábbi gyarmattartó országok szerepét nem csupán az amerikai kontinensen kívánják átvenni, hanem hosszú távú hasznosság érdekében a nyugat-európai fővárosokat is közvetett befolyásuk alá vonják.

Ezt aztán a Marshall-segélyprogram, majd hamarosan a NATO létrehozásával valósították meg, miközben ők is beavatkoztak egyes országok úgymond alkotmányos rendjének, pártrendszerének kialakításába, a vezetők kiválasztásába. Miként ez a szovjet megszállási övezetben is történt. Más kérdés, hogy később milyen fordulatot vettek a folyamatok...

Az osztozkodás során felmerülhetett az a gondolat is, hogy Európa felosztása mögött az áll, miszerint a kontinens nyugati része az amerikaiak feladata legyen, akiknek célja az angliai, francia, holland és egyéb fasiszta rezsimek, valamint a német nácik eltávolítása. Ezzel szemben keleten, beleértve Németország szovjet megszállási övezetét, Moszkva feladata lenne a német nácik, a magyar nyilasok, a horvát usztasák, a román vasgárdisták, a szlovák fasiszták, az ukrán banderisták, és a baltikumi erdei emberek szervezeteinek felszámolása, vezetőik elszámoltatása és képviselőik kiűzése a közéletből. Ez a megközelítés a háború utáni Európa újraszervezésének lehetőségét is felvetette, ahol a hatalmi erőviszonyok tükrözték a különböző ideológiák és politikai rendszerek közötti feszültségeket.

Hogy mindezekről eddig nem ebben a fényben tájékozódott az olvasó? Teljesen érthető. Hiszen a múltban a propaganda hatásai alól senki sem tudta teljes mértékben kivonni magát. Én sem voltam kivétel. A propaganda gyakran elfedte, ahogyan ma is eltakarja a tőkés társadalomban az érdekek leglényegesebb aspektusát, a gazdasági tényezőket, és ami igazán fontos, a kapitalizmus imperialista alapvetéséből eredő folyamatokat. Például azt, hogy a Washington által ösztönzött és létrehozott katonai szövetségek, beleértve...

A 1949-ben létrejött NATO nem csupán egy katonai szövetség, hanem az amerikai geopolitikai törekvések egyik alappillére is, amely a világkereskedelem főbb útvonalainak védelmét, az energiaforrások biztosítását, valamint a nemzetközi pénzforgalom irányítását célozza meg. Ezen kívül szerepet játszik a fegyvergyártás és -kereskedelem ellenőrzésében, valamint a kulcsfontosságú nyersanyagok világpiaci árazásának befolyásolásában is.

Ezek a jelenségek ellentmondásos módon voltak jelen a közbeszédünkben. Mert az nem igaz, hogy nem szóltak volna róluk a híradások. Ugyanakkor az erős propagandaüzenetek miatt legfeljebb kevesekben tudatosult, mi a valódi tétje az amerikai kontinensen, sőt az nyugat-európai országokban a kommunista eszmék térnyerésének, a helyiként megjelenített háborúknak. Az érdemi, a folyamatokat leíró összetevőkre is rámutató fejtegetések legfeljebb az egyetemek óvatos belső vitáiban, doktori disszertációkban jelentek meg anélkül, hogy hatással lehettek volna a közvélemény alakulására.

az Egyesült Államok politikai stratégiái mögött mélyebb történelmi és ideológiai motívumok húzódnak meg. A Monroe-doktrína, amely eredetileg a gyarmati hatalmak befolyásának visszaszorítására született, az idő múlásával egyfajta kényelmes védőpajzsként szolgált az amerikai érdekek terjeszkedéséhez. Latin-Amerikában ez a megközelítés különösen éles kritikát váltott ki, hiszen a helyi politikai és társadalmi viszonyokat figyelmen kívül hagyva, a washingtoni döntések gyakran csak feszültséget szültek, nem pedig együttműködést. Amikor a Monroe-doktrínát említjük, sokszor a történelem egy szűk látókörű értelmezése dominál, amely elhomályosítja azokat a mélyebb összefüggéseket, amelyek a latin-amerikai országok és az Egyesült Államok viszonyát alakították. A politikai diskurzusban gyakran elfelejtjük, hogy a helyi közösségek, kultúrák és identitások e folyamatok során mennyire sérültek, hiszen a beavatkozások nemcsak politikai, hanem szociális következményekkel is jártak. A tisztánlátás hiánya és a felületes elemzések nemcsak a múlt megértését nehezítik meg, hanem a jövőbeni együttműködés lehetőségeit is korlátozzák. Ahhoz, hogy valódi párbeszédet folytathassunk, szükség van arra, hogy a történelmi kontextust és a helyi perspektívákat egyaránt figyelembe vegyük. Csak így érthetjük meg igazán, hogy a Monroe-doktrína nem csupán egy politikai elv volt, hanem sokkal inkább egy komplex, sokszor ellentmondásos kapcsolat, amely a két régió sorsát hosszú távon befolyásolta.

A különböző amerikai adminisztrációk külpolitikai alapelveinek évtizedes változásait számos tényező tükrözi, amelyeket nehéz észrevenni, mivel ezek gyakran ciklikus mintázatokban jelennek meg. Az ilyen irányvonalak és azok tettei, amelyek a Washingtoni döntéshozók Európa, sőt Eurázsia mint versenytárs kiiktatására irányulnak, több szinten is tetten érhetők. Először is, a külpolitikai stratégiákban megjelenő retorika és prioritások változása során figyelhetjük meg a hangsúlyeltolódásokat. Például a '90-es években a szabadkereskedelem és a demokratizálás előmozdítása volt a középpontban, míg a 2000-es években a terrorizmus elleni harc dominálta az amerikai narratívát. Ezek a váltások gyakran tükrözik a globális politikai klímát, de a mögöttes célok – mint Európa befolyásának csökkentése – állandóak maradtak. Másrészt a konkrét cselekvések is beszédesek. Az Egyesült Államok katonai vagy gazdasági beavatkozásai, szankciók bevezetése vagy szövetségi kapcsolatok kiépítése során megfigyelhető, hogy ezek a lépések gyakran egyes európai országok gyengítésére, vagy versenytársaik, például Oroszország vagy Kína ellen irányulnak. A külpolitikai döntések mögött rejlő érdekek és stratégiák feltérképezése segíthet megérteni, hogy a washingtoni adminisztrációk hogyan formálják a globális hatalmi egyensúlyt. Végül, a külpolitikai elveket befolyásoló belpolitikai tényezők is fontos szerepet játszanak. Az amerikai közvélemény, a politikai pártok rivalizálása és a lobbicsoportok hatása mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az adminisztrációk hogyan közelítik meg az európai és eurázsiai kérdéseket. Az ezekből adódó döntések és irányvonalak folyamatosan tükrözik Washington eltérő prioritásait és stratégiáit a versenytársakkal szemben. Összességében tehát a külpolitikai alapelvek és a hozzájuk kapcsolódó tettek megértése érdekében érdemes figyelemmel kísérni a retorikai, illetve cselekvési mintázatokat és a belpolitikai dinamikákat, amelyek alakítják az Egyesült Államok nemzetközi pozícióját.

A szembenálló két nagy fél oldaláról úgy ígérték a fényes jövőt, a helyzet jobbra fordulását, hogy a tömeg előtt ugyanúgy rejtve maradtak a Szovjetunió belső feszültségei, mint az amerikai imperializmus egész országokra, illetve az adott országokon belüli hatalmas tömegekre nézve brutális következményei. Ha mégsem, mint például a vietnámi háború szörnyűségei, akkor azokat nem vagy csak kevéssé hathatta át a személyesség élménye. Később pedig az végképp a feledés homályába veszett, hogy a Monroe-doktrínának bizonyos értelemben új tartalmat kölcsönzött Theodore Roosevelt elnök, amikor a szociáldarwinizmus tanaival indokolta az USA-nak a világ nagy része - közte az Oroszország - feletti uralomhoz való jogát. Így, hogy ugorjak egy jókorát az időben, legfeljebb a tűzhöz legközelebb ülők vehették észre az 1980-as évek végi rendszerváltozásokban rejlő csapdát. Vagy még ők sem...

Ez jól tükrözi, hogy a Monroe-doktrínát nyíltan továbbfejlesztő Zbigniew Brzezinski, aki 1977 és 1981 között az amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó posztját töltötte be, munkássága leginkább a társadalomtudományi diskurzusok felszínesebb rétegeiben vert gyökeret. A Varsóban született Brzezinski írásaiban hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államoknak sürgősen meg kell erősítenie befolyását a Szovjetunióval szemben, és kiemelte, hogy az eurázsiai országok közötti kapcsolatokban az Egyesült Államoknak kellene a döntőbíró szerepét betöltenie.

Ami igazán figyelemre méltó, az az, hogy a mai gondolkodó és értelmiségi közeg többsége nem tűnik megrendültnek a Brzezinski külpolitikai elveivel, ajánlásaival és törekvéseivel összefüggésben. Ezeket az elveket valóra váltotta az Obama-kormányzat, ahol Joe Biden alelnökként, valamint Victoria Nuland, a térségért felelős magas rangú diplomata, aktívan részt vettek a folyamatokban. Miközben Ukrajna és az immár Oroszország területén zajló, az Egyesült Államok által finanszírozott és támogatott konfliktus eseményeit figyeljük, fontos, hogy tudatosítsuk magunkban a helyzet komplexitását. Mindez arra figyelmeztet minket, hogy érdemes alaposan megértenünk, mibe is keveredünk, és milyen erők mozgatják a szálakat a nemzetközi porondon.

Ezekben az összefüggésekben világossá válik az Egyesült Államok szerepe a kelet-európai rendszerváltások során, valamint a posztszovjet térségben megjelenő befolyása. Ide tartoznak a Belorussziában, Grúziában, Moldáviában és Örményországban pénzelt és támogatott zavargások, a Kijevben végrehajtott államcsíny, valamint az Ukrajnában, nyolc éven át tartó, Nyugaton, így Magyarországon is alig észlelt polgárháború. Mindezek következményeként pedig a régió újabb vasfüggönyének leeresztése, valamint az Európai Unió orosz erőforrásoktól való függetlenedésének szándéka is egyre hangsúlyosabbá vált.

Ebben a sok szempontból az óceánon túli világban vergődünk, anélkül hogy érdemi választ keresnénk a kérdésekre. Az a magyarázat, hogy mindenért a "gonosz Putyin" felelős, számomra nem tűnik ésszerűnek. Sőt, kifejezetten naivnak érzem, függetlenül attól, hogy ki hangoztatja. Vannak, akik makacsul ragaszkodnak a mindenható vezető mítoszához, míg mások tisztában vannak a háttérben húzódó komplex okokkal, legalábbis azok egy részével. Ők azonban, egzisztenciális vagy anyagi érdekeik védelmében, esetleg valamilyen értékrendhez való ragaszkodásból, nem hajlandók más nézőpontot elfogadni, főleg nem nyilvánosan.

Aztán ott van a többség. Közöttük egy ismerősöm, aki nemrégiben kézzelfogható módon szembesült azzal, hogy az egyik állításomnak, amit talán túlságosan merésznek gondolt, valóságbeli alapja van. Amikor kérdőn néztem rá, csak annyit felelt: „Elhiszem, amit mondasz, de kérlek, értsd meg, nem akarok szembesülni a valósággal!” Mert mibe kapaszkodhatunk, ha még az álmainkról is le kell mondanunk? Megértem őt. Az álmodozás néha az egyetlen menedék a mindennapok szürkesége elől, mint egy újévi bécsi koncert, amely évről évre azt sugallja: volt egy Bécs, volt egy Monarchia, volt egy Európa, amelyek fénye talán halványul, de soha nem hunyhat el teljesen. De vajon elegendő-e ez egy jövőképként?