A kétszáz esztendőt megélt bátor muzsikus.

Rangja és pozíciója révén szoros kapcsolatba került Joseph Duverney nevű bankárral, aki a ravasz, előkelő és bátor Beaumarchaisban találta meg azt a partnert, aki képes volt megoldani kényes banki ügyeit. Ez a barátság jelentős jövedelmet hozott az egyre inkább vagyongyűjtésre szakosodó lovagnak. Úgy tűnt, hogy bármilyen feladatot rábízhatnak, és azt mindig kiválóan intézi. Mivel félelmetes kardforgató hírében állt, még a bonyolult és kockázatos pénzügyi tranzakciók lebonyolítását is rábízták. 1764-ben Spanyolországba utazott, hogy egy érdekes és érzékeny ügyletet intézzen el. A bankár megbízottjaként kizárólagos jogok megszerzésére törekedett az amerikai spanyol gyarmatokon. Bár nem aratott nagy sikert, spanyolországi tartózkodása alatt rengeteg zenei és színpadi inspirációval gazdagodott, pénzügyileg azonban nem tudott előrelépni.

Hazatérése után drámaírói pályafutásba kezdett, és színpadra állította a társadalmi problémákat, amelyeket sunyi megbízásai során tapasztalt. Felfedezte, hogy nem csupán egy veszélyes kardforgató, hanem egy rendkívüli drámaíró is. Írói karrierjét 1767-ben indította el az Eugénie című ötfelvonásos művével, amely megalapozta hírnevét. Ezt követően 1773-ban bemutatta világhírű darabját, A sevillai borbélyt, amelyből később Gioacchino Rossini operát komponált.

Később, amikor a bankár elhunyt, előkerült egy irat, amely kimutatta, hogy Duverney tizenötezer frankot hagyott az ügyintézőjére. Az egyetlen örökös azonban gyanakvása miatt bíróságra citálta Beaumarchais-t. Eközben egy herceg és szeretője közötti vitás ügy miatt négy hónapra börtönbe zárták. Ez idő alatt nyugodtan nyomozhatták az örökléssel kapcsolatos ügyet. Az ítélet rendkívül súlyos volt: az ügyeskedő muzsikus 1774-ben elvesztette polgári jogait, ami komoly szégyent hozott a becsületére.

Beaumarchais azonban higgadt maradt, és igyekezett minél előbb kiköszörülni a tisztességén keletkezett csorbát. Épp kapóra jött számára, hogy Angliában egy bizonyos Charles Théveneau nevű író A köznép titkos emlékei című könyvében kigúnyolta XV. Lajos király szeretőjét. Beaumarchais titkosügynöki szerepben utazott Angliába, hogy helyreállítsa a hölgy becsületét. Hogy, hogy nem, sikerült megszereznie a gúnyiratokat, melyeket azon nyomban elégetett Londonban. Míg a röpiratok begyűjtésével foglalkozott, éles szimatával megorrintotta, hogy az észak-amerikai brit gyarmatok függetlenedni szeretnének. A diplomáciába fenékig belemártott Beaumarchais megértette, hogy ez az alakuló konfliktus kitűnő lehetőséget jelent hazájának, hogy borsot törjenek a rivális angolok orra alá.

Hazatérése után Beaumarchais újabb becsületbeli ügybe keveredett, amely ezúttal Marie-Antoinette királynő gúnyolódásáról szólt Hollandiában. Nem volt vesztegetni való ideje, azonnal útnak indult, hogy megakadályozza a királynőt ért sérelmek további terjedését. Ügynöki tapasztalatai révén gyorsan rábukkant a rágalmazóra, akit nem restellt üldözőbe venni. A hajszát már Németország területén folytatta, amikor egy Neustadt melletti erdőben végre utolérte a királynő ellenfeleit támadó röpiratgyártót. A találkozás kimenetele aligha volt mindennapi, hiszen Beaumarchais, miután megszerezte a terjesztett dokumentumokat, váratlanul rablók támadásának áldozatául esett, és súlyosan megsebesült. Az események később azonban különös fordulatot vettek: kiderült, hogy a rablós történet nem volt más, mint egy jól megtervezett álca, hiszen a sebesülést állítólag saját magának okozta. Valószínűleg a figyelmet akarta elterelni a valódi eseményekről, mivel a röpiratíró sorsa a fájdalmas erdő mélyén maradt, és soha nem lépett ki onnan. A francia ügynököt azonban az osztrák hatóságok Bécsben letartóztatták, és csak akkor nyerhette vissza szabadságát, amikor a francia kormány hivatalosan igazolta, hogy Marie-Antoinette, osztrák származású királyné védelmében járt el. A kalandja tehát nemcsak a bátorságáról, hanem a politikai intrikák sűrű hálójáról is tanúskodott.

Hazatérését követően újabb pénzszerzési akcióba lendült. Angliában már megtudta, hogy feszült a helyzet az amerikai gyarmatokon, ezért teljes erőbedobással azért lobbizott a francia kormány előtt, hogy katonai segítséget nyújtsanak a felkelőknek. Természetesen az ügynek titkosnak kellett lennie. 1775-ben kitörtek a harcok Amerikában. Beaumarchais a spanyolok beleegyezésével egy Roderigue Hortalez et Cie nevű fedőcéget alapított, mely kereskedőtársaságként határozta meg magát, de ezen keresztül juttatták el a fegyvereket a felkelőkhöz. A fegyverszállítmány 200 rézágyút, körülbelül 9 tonna lőport, 20000 gyújtózsinórt, ágyúgolyókat, bombákat, kézifegyvereket, ruhákat és élelmiszert tartalmazott. 1777-ben jött az örömhír, hogy a támogatás eredményeként John Burgoyne tábornok kapitulációra kényszerült. A sikeres akció lebonyolításáért cserébe Beaumarchais visszakapta korábban elvett polgári jogait. A gyarmatok további sikereinek hírére 1778-ban Franciaország hivatalosan is belépett az amerikai függetlenségi háborúba.

Beaumarchais számításai kedvező eredményeket hoztak, és valószínű, hogy a polgári jogainak helyreállítása mellett jelentős vagyont is felhalmozott. Mivel a továbbiakban már nem volt rá szükség, 1778-ban új üzleti lehetőségek után nézett. Ki gondolná, hogy egy zenész, vívó, kém, diplomata, üzletember és drámaíró még a könyvkiadás világába is belép? 1778-ban, Voltaire halálát követően Beaumarchais jól tudta, hogy a nagy filozófus sok kiadatlan műve csak arra vár, hogy felfedezzék. Így tehát jövedelmező üzletet látott a mester munkáinak kiadásában. Annak érdekében, hogy kikerülje a francia cenzúra szorítását, Németországban alapított egy kiadót, megvásárolta a neves angol betűtervező, John Baskerville öntödéjét, valamint három papírmalmot is beszerzett. Ezt követően hozzáfért Voltaire összes kiadatlan és már megjelent művéhez, és megkezdte a könyvkiadást. Bár a hetven kötetből álló sorozat végül nem hozott neki anyagi hasznot, mégis jelentős tettet vitt véghez, hiszen megmentette honfitársa műveit az elfeledéstől.

A könyvkiadás mellett egy korszakalkotó dráma megírása is elkezdődött. Bár 1778-ban elkészült a Figaro, Beaumarchais megérezte a hazájában kibontakozó forradalmi hangulatot, és olyan drámát írt, amely a népnek szólt, párbeszédei perzselőek voltak. A színház el is határolódott az előadástól, de a szerző "per tu" barátságban lévén a könnyelmű XVI. Lajos királlyal, hosszabb egyezkedések után kieszközölte, hogy maga az uralkodó utasítsa a színházat a Figaro előadására. A királyi parancsnak engedve 1784-ben színpadra került a dráma. Már a harmadik felvonásnál világosan érteni lehetett, hogy a mű a közelgő forradalom hangját szólaltatta meg. Az előadás után a rendőrség tárt karokkal várta a páholyából távozó drámaírót, de gratuláció helyett egyenesen a börtönbe vitték. Szerencséjére Lajos király egykori tanítóját látta a kalandor drámaíróban, és egy kis idő után szabadon engedte. A drámát két év múlva Mozart operává írta át Figaro házassága címmel.

1789-ben, a forradalom sűrűjében, figyelem övezte gazdagsága miatt. Híres spekulációs ügyletei folytán a forradalmárok gyanúja ráterelődött, azt sejtették, hogy holland zsoldosokat toborzott a felkelés eltiprására. Amikor házkutatást tartottak nála, csupán a Németországban megjelent Voltaire-köteteket találták. Ennek ellenére árulással vádolták a köztársaság ellen, és börtönbe zárták. Szerencséjére, mindössze egy hétig tartózkodott a rácsok mögött, mivel egykori szeretője közbenjárásával sikerült kiszabadulnia, majd külföldre menekült. Két évnyi távollét után nevét eltüntették a nemkívánatos személyek listájáról. 1796-ban visszatért Párizsba, ahol békésen élt hátralévő éveiben. Élete végül 1799-ben, váratlan halálával ért véget, lezárva ezzel a kalandos életútját.

Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais mindössze 67 évet élt, de úgy foglalta össze regényes földi útját, hogy: ha "az időt az azt kitöltő eseményekkel mérnénk, kétszáz évet éltem."