A prágai tavasz rádiósai úgy vélik, hogy az igazán értékes dolgok gyakran a kockázattal járnak.
Ma már szinte megszokott, hogy egy cseh film olyan népszerűségnek örvend hazájában, amely a hollywoodi szuperprodukciókat is túlszárnyalja. Pár éve a Futni mentemet is inspiráló Nők, ha futnak című alkotás több mint másfél millió nézőt vonzott, míg tavaly a Jirí Mádl rendezte Rádió (Vlny) hasonló sikereket ért el a mozikban. A film világpremierjét a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon tartották, ahol elnyerte a közönségdíjat, és a cseh Oscar-nevezettként is indult a nemzetközi film kategóriában. Bár a shortlistre nem került be, a hazai közönség szeretete bőven kárpótolhatta: 2024-ben a Rádiót nézték meg a legtöbben a cseh mozikban, és a magyar forgalmazó, a Vertigo szerint "a Rádió jelenleg minden idők harmadik legnagyobb bevételét elért cseh filmje".
Mádl filmje a prágai tavasz izgalmas időszakában játszódik. 1968 első felében Csehszlovákia vezetése ambiciózus kísérletet tett az "emberarcú szocializmus" megvalósítására. Az újonnan megválasztott párttitkár, Alexander Dubček, és az államfő, Ludvík Svoboda irányítása alatt reformprogram indult, amelynek keretében sok, korábban kirakatperekben elítélt ember rehabilitációja valósult meg, és a sajtó cenzúráját is felszámolták. Azonban ez a demokratizálási folyamat nem tartott sokáig: a Szovjetunió nem nézte jó szemmel a változásokat, ezért 1968 augusztusának végén a Varsói Szerződés öt tagállama megszállta Csehszlovákiát. A reformpárti politikusokat Moszkvába vitték, és erőszakkal aláíratva velük a megszállást legitimáló jegyzőkönyvet, a szocializmus emberi arca végleg eltűnt.
A mi perspektívánkból az átmeneti sajtószabadság kérdése kiemelkedően fontos, mivel a szóban forgó film a Csehszlovák Rádió 1968-as eseményeit dokumentálja, követve a reformokat megelőző küzdelmektől kezdve az átmeneti optimizmuson át egészen a későbbi kiábrándulásig. Az alkotás okosan megválasztott nézőpontja lehetővé teszi, hogy elkerüljük a teljesség igényének csapdáját – hiszen lehetetlen lenne egy több mint kétórás filmben átfogó képet adni egy ilyen bonyolult eseménysorozatról. Ezzel párhuzamosan a történet központi motívumai szinte maguktól rajzolódnak ki. Ugyanakkor nem elhanyagolható, hogy az olyan mindig aktuális sajtóetikai dilemmák, mint a források kiválasztása, a függetlenség megőrzése, vagy a szabad véleménynyilvánítás, sokkal általánosabb problémákra világítanak rá. Ezek a kérdések végső soron egy alapvető dilemmában összpontosulnak: behódolunk a meglévő rendszernek, vagy bátran ellenállunk neki?
A főszereplőt, Tomást (Vojtěch Vodochodský) a történet elején politikailag passzív figurának ismerjük meg; a közéletnél sokkal jobban érdekli kamasz öccse, akit a szülők halála után egyedül nevel. Pável (Ondřej Stupka) ellenben ott lázad, ahol tud, diáktársaival tüntetésekre jár, és áhítatosan hallgatja a Csehszlovák Rádió Nemzetközi élet rovatának demokráciapárti vezetőjét, Milan Weinert (Stanislav Majer). A sors azonban úgy hozza, hogy Pável helyett bátyja kerül Weiner közelébe, mikor kénytelen otthagyni korábbi munkahelyét és a szerkesztőség technikusaként kezd dolgozni. Tomás gyorsan a tűzvonalban találja magát, mikor a szerkesztőség birtokába jut egy békés tüntetés véres leverését megörökítő kazetta.
A kérdés természetesen nem ennyire egyszerű, és a film egyik legfőbb erénye, hogy alaposan és árnyaltan vizsgálja a kisember viszonyát a diktatúrához. Tomás egy szürke karakter, aki nem tekinthető kifejezetten rossz embernek; családcentrikussága és az a tény, hogy szülei korai elvesztése miatt muszáj volt felnőnie, igazán szimpatikus vonásokat ad neki. Ugyanakkor, még ha öccse védelmében is cselekszik, elárulja azokat, akik bíznak benne. A film első felében a döntéseit nem annyira a saját meggyőződése, mint inkább a kényszer irányítja. Jellemfejlődése akkor kezdődik el, amikor a külső kényszerek helyett belső motivációk hatására kezdi el meghozni saját döntéseit.
Tomás környezetében már kevesebb összetett figurával találkozunk. Az öccséről nem tudunk meg többet azon kívül, hogy lázad a fennálló rendszer ellen - nagyobb gond, hogy az sem derül ki, e szembenállás őszinte meggyőződésből, kamaszos dacból vagy esetleg a csordaszellem elsöprő erejéből fakad-e. A szerkesztőség tagjai közül a főhős szerelme, Vera (Tatiana Pauhofová) karaktere a legárnyaltabb, de a kissé indokolatlan romantikus szál az ő személyiségéről is eltereli a figyelmet.
A fent említett hiányosságokról könnyen észrevétlenül elfeledkezünk, amikor a következetesen építkező és sodró lendületű történet magával ragad. Bár kezdetben úgy tűnhet, hogy a már emlegetett kazetta áll a cselekmény középpontjában, valójában csupán egy katalizátor, amely a szerkesztőség külföldi kapcsolatai és objektív hírközlésre törekvő működése miatt már így is az állam figyelmének középpontjába került. Sokkal lényegesebb Tomás belső konfliktusa: az útja, amely a passzivitástól a túlélésen át a morális állásfoglalásig vezet, és ezzel párhuzamosan a rádió jövője is.
A dramaturgiai csúcspont mindkét történetszál esetében az augusztus 20-ról 21-re virradó éjszaka. Az addig viszonylag lassan haladó, ám mindvégig feszültséggel telített történet hirtelen felgyorsul, dinamizálódik; a néző már tudja, mi következik, a szereplők azonban csak néhány órával a megszállás előtt értesülnek a közelgő haderőről.
Akciófilmeket is megszégyenítő izgalmak közepette kockáztatják életüket, amikor a megszállás után titkos nagykövetségeken és pincék mélyén folytatják illegális közvetítéseiket. A gondosan megtervezett "hadművelet" sorsa Tomáson áll vagy bukik, aki egy lenyűgöző jelenetben úgy alakítja ki a megszállt rádióépület külső adásának technikai hátterét, hogy közben szó szerint a feje fölött lóg a kard.
Adja magát a kérdés, miért kockáztatja az életét fél tucat ember egy egyszerű rádióadásért. A válasz a történelmi helyzet ismeretében igazán banális: noha a hatvanas években a televízió már kezdte átvenni a rádió vezető szerepét, továbbra is az egyik legfontosabb hírközlő médiumnak számított, ráadásul egy olyan időszakról beszélünk, amikor a diktatúra az összes rendelkezésére álló orgánumot igyekezett propagandacélokra használni. A film érzékletesen rávilágít arra is, hogy a csehszlovákok mélyen bíztak a reformer belső vezetésben, és az utolsó pillanatig úgy hitték, Dubčekék képesek lesznek szembeszállni a Szovjetunióval. Innen nézve a vártnál mélyebb értelmet nyer a szerkesztőség jelmondata is: "Mi kiállunk önökért, önök is álljanak ki értünk." A rádiósok (honfitársaikhoz hasonlóan) kölcsönösen működő alapelvként tekintenek az országszintű szolidaritásra - épp ezért okoz majd vezetőik kényszerű visszavonulása a vártnál nagyobb kiábrándulást.
Mádl filmje többször is felveti a kérdést, hogy vajon érdemes-e életünket kockáztatva kiállni egy ügy mellett. Makroszinten talán a válasz nemleges, hiszen az utolsó pillanatig tartó rádióközvetítés nem változtatott az események alakulásán. Azonban az egyéni szinten más a helyzet. Vera egy adott pillanatban azt mondja Tomásnak, hogy a dolgok értelmét a bennük rejlő veszélyességből ismerhetjük fel. E szavak hatással vannak a férfira, aki későbbi döntéseivel nemcsak saját bátorságát bizonyítja, hanem öccse számára is példát mutat. Így a film utolsó, vegyes érzelmeket keltő képsorai között felcsillan a remény, hogy problémás kapcsolatuk talán helyreállhat.
A filmek fesztiválsikereit elsősorban a gondosan megírt forgatókönyv, a hiteles színészi teljesítmények és az univerzális kérdések iránti érzékenység biztosítja. Ezzel szemben a hazai közönség körében kiugró nézettséget elérő mozi esetében valószínű, hogy a feldolgozott történelmi korszak is jelentős szerepet játszik. A prágai tavasz a cseh népnek olyan emblematikus esemény, mint számunkra az '56-os forradalom – noha náluk nem zajlott fegyveres ellenállás, ez a megfilmesítést nehezíti, mivel megnehezíti a drámai utcai összecsapások bemutatását. Mádl filmje tökéletesen beleillik abba a sorozatba, amely a huszadik század európai, mégis világszínvonalú cseh mozgóképeit képviseli. Ajánljuk előzményként Jirí Menzel Pacsirták cérnaszálon című klasszikusát, amely az ötvenes évek elnyomó rendszerét tárja fel, míg folytatásként érdemes megnézni Agnieszka Holland Olthatatlan című minisorozatát, amely néhány hónappal a Rádió eseményei után játszódik, és Jan Palach önfeláldozó tiltakozásának hatásait vizsgálja.
