Csathó Norbert: A Gárdonyi számomra olyan, mint egy varázslatos álomotthon, ahonnan egy cseppet sem vágyom távozni.

Természetesen! Amikor visszagondolok a kezdetekre, egy különös varázslatot érzek, ami mindig is vonzott a színház világához. Gyermekkoromban sok időt töltöttem a szüleimmel a helyi színházban, ahol a színpad fényei és a díszletek csodálatos világa lenyűgözött. Az első emlék, ami eszembe jut, egy előadás volt, amelyben a színészek életre keltették a történeteket, és én úgy éreztem, mintha egy másik dimenzióba léptem volna. A színház iránti szenvedélyem igazán akkor ébredt fel, amikor részt vettem egy iskolai drámaórán. Ott találkoztam a játék örömével, és felfedeztem, mennyire izgalmas különböző karaktereket megformálni, és hogy a színpadon való megjelenés milyen erővel bír. Azóta a színház nem csupán egy szórakozási forma lett számomra, hanem egy olyan otthon, ahol kifejezhetem magam, és ahol a kreativitás határtalan. Ezek a kezdeti élmények és felfedezések vezettek el a színjátszás világához, és azóta is folyamatosan inspirálnak, hogy új történeteket meséljek el.

Szívesen mesélek erről, mert számomra ez egy rendkívül fontos és kedves történet. Édesapám és édesanyám több mint harminc éve dolgoznak az egri Gárdonyi Géza Színházban, így nem túlzás azt mondani, hogy a színház világában nőttem fel. Olyan neves színészek társaságában töltöttem gyermekkoraimat, mint Görög László, Kaszás Gergő vagy Kovács Patrícia; de említhetném azokat a régi kollégákat is, akik már nincsenek közöttünk, és azokat, akik ma már mellettem dolgoznak. A színház varázslatos atmoszférája és energiája teljesen magával ragadott, és elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne a színpadon, de legalábbis a színház falai között dolgozzak majd. Középiskolás koromban természetesen aktívan részt vettem a színjátszó szakkörben, majd az érettségi után a Théba Művészeti Akadémián folytattam tanulmányaimat. Ezzel párhuzamosan már kisebb szerepeket is kaptam a színházban, ahol csoportos szereplőként kezdtem el megismerni ezt a csodálatos világot.

Egyértelmű volt, hogy hazamész Egerbe?

Természetesen! Íme egy egyedibb változat: "Valószínű, hogy a szüleim is nagy szerepet játszottak ebben, hiszen, ahogy már említettem,"

Gyerekkorom óta ebben a színházban élek és lélegzem.

Olyan ez, mint amikor az embernek van egy álomlakása, ahonnan nem akar elköltözni. Annyira szeretem ezt a közeget, ezt a színházat, ezt a társulatot, hogy egyértelmű volt, hogy ha van lehetőségem, mindenképpen szeretnék visszajönni.

Tíz évada vagy az egri társulat tagja. Hogyan élted-éled meg a pályád alakulását? Mik voltak a fontosabb mérföldkövek?

2014 óta minden évadban izgalmas kihívások vártak rám. Kezdetben természetesen kisebb szerepekben mutatkoztam meg a csoportos előadásokban, de úgy vélem, ez a fokozatos fejlődés elengedhetetlen egy pályakezdő színész számára. Az egyik első jelentős szerepem a Képzelt riport... című darabban volt, ami igazi nagy produkciónak számított, tele táncosokkal és zenekarral. Én egy kameraman szerepét alakítottam, ami remek lehetőséget biztosított a színpadi mozgás és a koreográfia elsajátítására. Ez a tapasztalat valóban mély víz volt számomra, de rendkívül tanulságos is.

Az első szöveges szerepem az Annuskában debütált, de az igazi mérföldkő számomra a Hamlet Színészkirálynőjének megformálása volt, amelyet általában férfi színészek játszanak. Az alapötletünket onnan merítettük, hogy Shakespeare korában a női szerepeket is férfiak alakították, így bátran kísérletezhettünk a színpadon. Nem tagadom, hogy ez egy kockázatos vállalkozás volt, hiszen egy romantikus jelenetet kellett eljátszanom a kiváló és kedves kollégámmal, Tunyogi Péterrel. Szerencsére ezt az előadást sokszor bemutattuk diákbérlet keretein belül. Tudtuk, hogy ha egy női karaktert férfi öltözetben látnak a nézők, könnyen elveszíthetjük a fiatal közönség figyelmét. Ráadásul a jelenet viszonylag hosszú volt, és nem akartunk belőle kurtítani. A legtöbb esetben derültség kísérte a színpadra lépésünket, még a felnőtteknél is, de szinte azonnal átváltott a nevetés feszült figyelembe. Fantasztikus élmény volt ezt megélni. Akkor éreztem először, hogy a jelenlét és a hitelesség segítségével el tudom feledtetni a közönséggel, hogy éppen női szerepet játszom. Ha pedig erre képes vagyok, mert őszintén adom elő a karakteremet, és mert precízen meghatároztuk a színpadi játékszabályokat, egy történet, egy előadás valóban kiemeli a nézőket a hétköznapokból, és a színház varázsa életre kel.

De ezt a szerepet nem csupán én éltem meg mérföldkőnek, hanem Blaskó Balázs igazgató úr és a rendezők is annak tekintették, mert ezt követően kiléptem a csoportos szereplői körből, és azóta folyamatosan nagy szerepeket kapok. 2019-ben volt az első igazán olyan évadom, amikor többféle műfajban bizonyíthattam: a Rigó Jancsiban táncos-komikusként, a Warrenné mesterségében a gumigerincű Frank szerepében, A nagymamában pedig mint a romantikus szerelmes Ernő.

Mennyire nehezedik rád, hogy azóta egyre újabb főszerepek követik egymást?

Nem állítom, hogy szellemileg, lelkileg vagy fizikailag ne lenne megterhelő, de ez az édes teher mégiscsak azt jelzi, hogy foglalkoznak velem, számítanak rám a színházi közegben. A nehézségek főként a színházi működésből adódnak. Gyakran előfordul, hogy pénteken egy új előadás bemutatója zajlik, míg kedden már egy teljesen új próbafolyamat veszi kezdetét. Ilyenkor még nem is zárult le az előző projekt, hiszen a friss produkción még mindig dolgozol, próbálod egyre inkább a sajátodévá tenni a szerepet, mélyíteni azt, miközben hirtelen egy ismeretlen helyzetbe csöppensz, ahol újra bizonyítanod kell. Ezekben a pillanatokban sokszor csak keresem a helyemet. Nagy szerencsém van, hogy olyan kollégákkal és rendezőkkel dolgozhatok, akik olyan inspiráló légkört teremtenek, hogy újra és újra átélhetem az alkotás iránti vágyat. Úgy érzem, hogy a megfelelési kényszer az, ami a legnagyobb terhet ró rám. Folyamatosan ott motoszkál bennem a kétely, hogy vajon elegendő vagyok-e az aktuális feladathoz, sikerül-e úgy alakítanom a szerepet, ahogyan szeretném, és ahogy elvárják tőlem. Kérdések merülnek fel bennem arról, hogy valóban ez-e az én utam.

Veszélyes helyzetet teremthet, ha a bizonytalanságok túlsúlyba kerülnek egy színész életében. Mi vagy ki segíthet neked abban, hogy visszanyerd az egyensúlyodat egy ilyen zűrzavaros időszakban?

Valóban létezik egy olyan határvonal, ahol a kételyeknek helyet kell adniuk a bátorságnak, mert görcsös állapotban lehetetlen az előrelépés. Szerencsés vagyok, mert a feleségem mindig képes kihúzni ezekből a nehéz pillanatokból; ő tud olyan szavakat mondani, amelyek új energiát adnak a főpróbahét előtt. Természetesen a kollégáimra is mindig számíthatok. Úgy érzem, hogy egy rendező vagy igazgató legfontosabb tulajdonsága a pedagógiai érzék, amely lehetővé teszi számára, hogy megkülönböztesse a mindennapi fáradtságot a komolyabb hullámvölgyektől, a kísérletezést a teljes elveszettség érzésétől. Tudja, mikor kell félrevonni egy színészt egy kis eligazításra vagy bátorításra, hogy megnyugtassa őt: egy szereposztás sosem véletlenszerű, és sem a tehetség, sem a bizalom nem tűnhet el nyomtalanul.

Egerben igazán otthon érzem magam, hiszen a kollégákkal egy igazi csapatot alkotunk. Mindig támogatjuk egymást, és arra törekszünk, hogy a próbák során mindenki a legjobbját nyújtsa, nemcsak az adott napon, hanem hosszú távon is. A mottónk mindig az, hogy „nincs lehetetlen, együtt megoldjuk!”

És ettől a rövid mondattól lemegy a teher az ember válláról, felszabadul, és előbb-utóbb tényleg minden megoldódik.

Egy jó társulat számomra olyan közösséget jelent, ahol az emberek nyitott szívvel és elmével találkoznak egymással. Olyan hely, ahol a kölcsönös tisztelet és támogatás uralkodik, és ahol mindenki szabadon kifejezheti önmagát. Az igazi társulatban megosztjuk örömeinket és bánatainkat, együtt nevetünk és együtt tanulunk. Együtt fedezzük fel az élet szépségeit, és támogatjuk egymást a nehézségekben. Számomra a jó társulat a barátság, a közösség és a közös élmények gazdag szövetét jelenti, amely életünket színesebbé és tartalmasabbá teszi.

Egy közösséget, amely azonos célokért dolgozik. Ahol mersz őszinte lenni, ahol el mered mondani, mi jár a fejedben, és nem kell attól tartanod, hogy ez visszaüthet. Inspiráló, produktív légkört, ahol azt érzed, hogy a helyeden vagy és ahonnan nem akarsz elmenni.

És a Kaszás Attila-díj-jelölés?

Hihetetlen megtiszteltetésként élem meg ezt a pillanatot. Amikor megérkezett a Petőfi Kulturális Ügynökség hivatalos e-mailje, először azt hittem, hogy egy tréfáról van szó. Számomra felfoghatatlan, hogy a nevem egy mondatban szerepel Kaszás Attilával. Ráadásul mindez egy olyan évad után történik, amelyben elnyertem az Évad Művésze díjat, így alig néhány héten belül kétszer is megerősítést kaptam a színházamtól arról, hogy jó úton járok. Ez a mostani elismerés még inkább ösztönöz arra, hogy mindazt, amit eddig képviseltem, még nagyobb szenvedéllyel folytassam. Szeretném megszolgálni ezt a megtiszteltetést, és kifejezni a hálámat, hogy engem választottak erre a különleges szerepre.

Láttad már valaha Kaszás Attilát a színpadon?

Sajnos ezúttal nem tudok közvetlen tapasztalatot megosztani, de a tapasztaltabb kollégáim sokat meséltek róla, akiknek volt lehetőségük együtt dolgozni vele. Mindig derűsen idézték fel emlékét, és az első dolog, ami eszükbe jutott róla, az a hála volt. Számomra csupán a felvételek maradtak, de még azokból is árad az a különleges energia és tehetség, amely már a képernyőn keresztül is magával ragadja az embert. Ő volt az a művész, aki a színpadra lépve megnyitotta a lelkét, és megmutatta önmagát. Ez a képesség, hogy őszintén létezzen, rendkívül ritka ajándék.

Van olyan felvétel, ami különösen közel áll a szívemhez?

A padlást rojtosra néztem, és nagyon-nagyon szeretem az operettjeit is, mert úgy komédiázik és bohóckodik, hogy közben halálosan komolyan játszik. Nem illusztrál, nem hagyatkozik csak a zenére, hanem minden helyzetben valódi megélést mutat, és ettől válik hitelessé.

A Kaszás Attila-díjért Bakonyi Csillával és Sodró Elizával versenyeztek. Ezt a szituációt hogyan éled meg?

Számomra nem egy verseny az, ami zajlik. Olyan érzésem van, mintha mindhárman győztesek lennénk, és ha az Országos Színházi Évadnyitón nem az én nevemet hívják ki az eredményhirdetéskor, az számomra nem jelent változást. Én akkor is úgy fogom érezni, mintha megkaptam volna a díjat, hiszen már az is hatalmas büszkeség és öröm, hogy egyáltalán szóba került a nevem, és idáig eljuthattam. Tiszta szívből támogatni fogom Csillát és Elizát is, és biztos vagyok benne, hogy ők is hasonlóan éreznek.