Czető Roland: Számomra egyáltalán nem megalázó, ha szinkronszínészként emlegetnek.

Ötéves kora óta szinkronizál Czető Roland, aki a Csongor és Tündében most a címszereplő hangját adja. Kérdeztük őt a magyar szinkron mai helyzetéről, Trónok Harcáról és Dragon Ballról, de még a legutóbbi kézigránát-balesetről is.

- Ha valaki rákeres önre, az első találatok jó része a Dragon Ballról, annak szinkronjáról fog szólni. Ezzel forrt össze a neve?

Tényleg? Micsoda öröm! Én ezt nem is érzem így. Igazából most már harminc éve, hogy ezzel foglalkozom. Ötéves korom óta szinkronizálok. Nagyon boldoggá tesz, ha valakinek egyáltalán ismerős a nevem, mert ez azt jelenti, hogy talán sikerült valami maradandót létrehoznom. Ha ez a Dragon Ball, akkor az igazán különleges. Persze, több másik emlékezetes szerepem is volt, mint például Havas Jon a Trónok Harcában, Manny a Modern családban, vagy éppen Szulejmán a sorozatban. Gyakran kérnek tőlem emberek a Havas Jon-féle "Közeleg a tél!" mondatot. Manapság pedig nagy népszerűségnek örvend Chase a Mancs őrjáratból a gyerekek körében, de a Dragon Ball Vegitája is sokak kedvence. Gyerekként én is ezen a sorozaton nőttem fel, Bozsó Péter nyomdokain haladva örököltem meg a karaktert, és kicsit izgultam is, hogy mennyire sikerül majd jól.

Azt hiszem, a Szulejmán talán kevésbé meglepő, mint például a Trónok harca. Az előbbi sorozatot valószínűleg többen követték a tévében, szinkronizált változatban, igaz?

Valójában a Trónok harcát sokan, különösen a középkorú nézők, először szinkronizált verzióban élvezték. Ezzel szemben a Szulejmán sorozat inkább az idősebb generáció érdeklődését keltette fel.

Nem ritka, hogy az emberek inkább a nevekhez ragaszkodnak, miközben fogalmuk sincs, honnan ismerik azokat.

Általában előfordul, hogy valami homályosan ott motoszkál az ember tudatának mélyén, de a hozzá kapcsolódó arc vagy foglalkozás kicsit ködös. Ráadásul a hang is különbözik, hiszen amikor az ember a stúdió világába lép, gyakran finomítani kell a hangzásán, hogy jobban illeszkedjen a karakterhez. De a név, az mindig ismerősnek tűnik. Gyakran érdeklődnek is, hogy van-e valamilyen híres rokon a családban?

A magyar szinkron világa iránti szenvedély egyedülálló közösséget formál, ahol a rajongók nem csupán élvezik a műveket, hanem aktívan részt is vesznek azok mélyebb megértésében. A podcastinterjúk folyamatosan bővülő sora, valamint az egyes sorozatepizódok szinkronhangjainak nyomon követése azt mutatja, hogy a nézők nemcsak passzívan fogyasztják a tartalmat, hanem valódi érdeklődéssel és elköteleződéssel fordulnak a szinkronművészet iránt. Ez a lelkesedés részben a színészek és alkotók kiemelkedő teljesítményének köszönhető, valamint annak, hogy a magyar nyelv gazdagsága és a szinkronizálás művészete különleges élményt nyújt a közönség számára. Az ilyen közösségi aktivitás és az élénk diskurzusok hozzájárulnak ahhoz, hogy a szinkron kultúrája folyamatosan virágozzon, és új generációkat vonjon be.

- Hatalmas öröm számomra, hogy így van, és bízom benne, hogy sokáig így lehet még. Mert azért egyre romló körülmények között, egy felgyorsult világban próbálunk nemcsak értéket teremteni, de nyelvet őrizni is. Amiben egyébként a Csongor és Tünde hatalmas szerepet fog vállalni ezzel a Speier Dávid-féle új magyar szöveggel. Szerintem egészen pompás szójátékok, rímek és kifejezések vannak benne. Azt hiszem, a minőség a siker záloga. Mint sokat szinkronizáló ember, be kell vallanom persze, hogy olykor előfordulnak hullámvölgyek is, de ez a nagy számok törvénye alapján elengedhetetlen.

A nagyközönséghez rendszerint eljutnak a panaszok és kritikák is: Csernák János kifejezte nemtetszését amiatt, hogy véleménye szerint a Star Wars legújabb epizódjai szinte háttérbe szorultak. Emellett az alacsony bérek problémáját is sokan felvetik; Szabó Simon például elmondta, hogy az ő jövedelmeiből csupán az oda-vissza utazását és egy üdítőt tudja finanszírozni.

- Ezek mind igaz dolgok, és tényleg fontos felhívni a figyelmet arra, hogy sok nehézség között kell helytállnunk nap mint nap. Ha azt mondom, hogy a bérezésünk az elmúlt harminc évben nemhogy stagnált, de kis mértékben romlott is, reálértékben aztán végeláthatatlanul, ez csak egy dolog a sok közül. Mindez azt eredményezi, hogy akár csak egy fordítónak is több munkát kell elvállalnia, kevesebb időt tud rászánni. Míg régen két-három hétig készült egy film, ma már egy-két nap alatt végezhetünk vele. Persze, ez a technológia fejlődésének is köszönhető. Gyorsabban, hamarabb lehet elvégezni, nem kell már tekercseket váltani, mint régen. Annak kapcsán meg, hogy az emberek inkább találkoznak negatív véleményekkel: egy kis motelt üzemeltető ismerősöm mondta, hogy az emberek tízszer olyan gyorsan megírnak egy rossz véleményt, mint egy dicséretet.

Melyek azok a produkciók, ahol a részletekre való odafigyelés és a kreatív megközelítések révén még mélyebb és izgalmasabb végeredményeket érhetünk el?

A nagyjátékfilmek világa mindig is különleges kihívásokat rejtett magában. Az alkotók természetesen arra törekednek, hogy mindent a legnagyobb precizitással valósítsanak meg, de vannak fizikai határok, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Például egy brazil szappanopera jóval gyorsabb ütemben készül, hiszen a színészi játék és a dramaturgiai mélység tekintetében nem hasonlítható egy Hamlet-feldolgozáshoz. Számomra a Csongor és Tünde volt az első ilyen produkció, ahol teljesen új megközelítést alkalmaztunk. Általában a szinkronizálás során már egy kész művet kapunk, amelyet a legjobb tudásunk szerint kell magyarra fordítanunk. Itt azonban egy vázlatot mutattak be, amelyen látható volt, hogy ő fogja megformálni Csongort. Ez a megközelítés különösen közel állt a szívemhez, mivel igazi műhelymunkát tett lehetővé. Mindenki azért dolgozott, hogy a végeredmény a lehető legjobb legyen: nemcsak a szinkronszínészek, hanem az animátorok és az egész csapat is egy célért küzdött.

Elsősorban szinkronszínészként definiálja önmagát?

Annyira szerves része az életemnek, hogy elképzelhetetlen lenne nélküle a mindennapjaim folytatása. Nem érzem sértőnek, ha szinkronszínésznek titulálnak; a munkám jelentős részét, körülbelül 70-80 százalékát, ez a tevékenység tölti ki. Bár nem rendelkezem színészi végzettséggel, hiszen nemzetközi kapcsolatok szakon szereztem diplomát, gyerekkorom óta mégis elmerültem ebben a világban, és folyamatosan próbáltam ellesni a szakma minden fortélyát.

- Melyik korosztályt szólíthatja meg leginkább a Csongor és Tünde?

Vörösmarty művéről beszélve, ha jól emlékszem, az iskolai tananyag része. A nyelvezete sokszor igencsak bonyolult, be kell vallanom, hogy nekem is időnként újra kellett olvasnom egyes részeket, hogy teljesen megérthessem. A legérdekesebb az, hogy ezt a klasszikust már hatéves kortól ajánlják. A történet lényege viszont mindenki számára világos: a boldogságról, a szerelemről és az életről szól. A gyerekek számára ezt úgy sikerült átültetni, hogy közben egy lenyűgöző vizuális világot is láthatnak, egy varázslatos történetet, miközben az új, könnyített magyar szöveget hallják, ami megőrzi az eredeti ritmusát és rímelését. Így nemcsak a gyerekeket, hanem a velük érkező felnőtteket is azonnal magával ragadja. Én is kedvelem, ha egy mese nem csupán a kilencéves lányomnak szórakoztató, hanem engem is elbűvöl - különféle szinteken érinti a közönséget. A képi humor például kulcsfontosságú. Amikor Mirigy lánya rókává változik, azonnal eszünkbe jut Vuk. Vagy amikor a kis róka a Fürge rókalábakat dúdolja: a gyerek talán észre sem veszi, de a felnőtteknek azonnal beugrik a referencia. A mai rajzfilmek sokszor már olyan gyors vágásokkal készülnek, hogy az embernek szinte elmegy tőlük az esze. Ez a film viszont kicsit lassabb tempójú, és bőven van benne mivel gyönyörködni. Egy igazi oázis lehet felnőttek és gyerekek számára egyaránt ebben a rohanó világban.

- Milyen okai lehetnek a magyar animáció rendszerváltás utáni hanyatlásának?

Nagyon jó kérdés! A műfajról és a képregények világáról elmondható, hogy kezdetben volt egyfajta félreértés: sokan azt hitték, hogy a rajzolt alkotások kizárólag a gyerekeknek szólnak. Ezért a képregények nehezebben találták meg az utukat hozzánk. Manapság is érezhető, hogy a rajzfilmgyártás kicsit alulértékelt maradt. A "Csongor és Tünde" pedig az egyik utolsó olyan mű, amely a klasszikus, kézzel rajzolt technikával készült. E mögött a film mögött rengeteg ember munkája és szenvedélye rejlik, ami még különlegesebbé teszi.

A szülei katonai háttérrel rendelkeznek, és Ön is e témában írta a szakdolgozatát. Mit gondol az olyan kezdeményezésekről, mint a nemrégiben megrendezett S.E.R.E.G. program? Úgy véli, hogy az ilyen események képesek lehetnek felkeltani a fiatalok érdeklődését a katonaság iránt? Érdemes egyáltalán ilyen módon népszerűsíteni a katonai hivatást?

Hú, hát ez igazán kényes téma! Igen, a szüleim mindketten a katonaságnál szolgálnak, de messze nem azok a klasszikus, szigorú típusok. Nem egy olyan környezetben nőttem fel, ahol a poroszos fegyelem és a vaskalapos gondolkodás uralkodott volna. Már öt éves koromban bevezettek a művészetek világába, és folyamatosan támogattak, hogy ha úgy érzem, ez az én utam, akkor bátran járhassam. Magamban én is gondolkodtam a katonai pályán, de végül a művészet mellett döntöttem. Így lehetőségem nyílt arra, hogy színpadon, filmen vagy szinkronban is katonai szerepeket játszhassak. A S.E.R.E.G.-et is megnéztem, hiszen már gyerekkoromban is vonzottak az ilyen témák. Szeretném mindenkit arra buzdítani, hogy nézzék meg a magyar alkotásokat, és ne alkossanak véleményt semmiről, amíg legalább egyszer nem tapasztalták meg őket.

- Önnek ez valóban egy vékony jég? A téma politikai szempontból is erősen megosztott. A szakdolgozatához például sok tűzszerészt meginterjúvolt. Most viszont a középpontban egy kézigránátos baleset áll, amelyben egy nő keze súlyosan megsérült, és a felelősség kérdése került előtérbe. Szakmai szempontból hogyan látja ezeket az eseményeket?

Azt fontos hangsúlyozni, hogy a sajnálatos baleset egy gyakorlat keretein belül történt, és nem tűzszerész-balesetről van szó. Édesanyám a tűzszerészek között szolgált, és most már nyugállományban van. Politikától és egyéb tényezőktől függetlenül elmondhatom: ezek az emberek nap mint nap az életüket kockáztatják a hivatásukért. Sokan talán nem is gondolják végig, milyen kihívásokkal kell szembenézniük. A hatástalanítás és a veszélyes eszközökkel való munka mindennapos feladat, amely komoly felelősséggel jár. Azok, akik ezen a területen dolgoznak, megérdemlik a tiszteletünket és a hálánkat a bátor munkájukért.