Egy különleges állatfaj, amely az emberi tevékenység következtében tűnt el a Föld színéről – Sibylle Grimbert francia író megragadó módon meséli el az utolsó példány sorsát. A könyves magazinban található írása arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen mély

"Az óriásalka még ma is létezhetne, ha az emberi beavatkozás nem sodorta volna a pusztulás szélére" - mondta Sibylle Grimbert francia szerző, akivel Az utolsó egyed című regényéről, háziállatokkal és a klímaszorongásról folytattunk eszmecserét az Őszi Margó Irodalmi Fesztivál keretein belül.

1835-ben, egy rejtélyes izlandi szigeten, főszereplőnk, Gus, tanúja lesz egy óriásalkák kolóniájának szívszorító lemészárlásának. Az utolsó életben maradt madarat megmenti, és ezzel kezdetét veszi egy különleges barátság lebilincselő története. Gus és az óriásalka együtt menekülnek a trófeavadászok elől, és lassan felfedezik, hogy az életük örökre megváltozik. Sibylle Grimbert francia író Az utolsó egyed című regényében valódi események inspirálták, de nem csupán a fajok kihalásának szomorú történetét kívánta bemutatni; sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy mi történik, amikor az ember szívébe zár egy olyan lényt, akit soha többé nem láthat.

A szerzővel az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon beszélgettünk, az interjú elkészítésében Vadász Linda tolmács nyújtott segítséget.

Az "Utolsó egyed" című mű az első magyar nyelven megjelent regények egyike, amely új dimenziót nyit az író életművében. A szerző eddigi munkásságát áttekintve érdekes felfedezéseket tehetünk: az ember és állat közötti kapcsolat eddig nem volt középpontban a könyveiben. Mi motiválhatta ezt az új irányt? Talán a világban zajló ökológiai változások, vagy a környezetvédelem iránti fokozódó érzékenység? Az állatok és emberek közti interakciók mélyebb megértése új perspektívákat kínál, és lehetőséget ad a komplex kapcsolatok felfedezésére. Kíváncsian várjuk, hogy a szerző miként bontakoztatja ki ezt az új témát az olvasók előtt.

Ez az első könyvem, amelyben az állatok és az emberek különleges kapcsolatáról írok. Ám valójában úgy érzem, hogy mindig is ugyanarról a témáról szóló írásokat készítettem: arról, hogyan viszonyulunk önmagunkhoz a világban, és mindahhoz, ami körülvesz bennünket. Például most itt ülünk egymással szemben, és közöttünk van egy rejtélyes kötelék; önnek van egy véleménye rólam, valami foglalkoztatja a gondolatait, és valamilyen módon értelmezi azt, amit mondok. Ez a titokzatosság mindig is lenyűgözött.

Emlékszem, egy este a férjem mellett ültem a kanapén, amikor elmerengtem egy új könyv lehetséges témáján. Az jutott eszembe, mi történhet, ha valaki vagy valami az utolsó példány a Földön – akár egy ember, akár egy állat. A gondolat annyira megrázott, hogy szinte elborzadtam tőle, és ekkor elhatároztam, hogy ezt a mélyen megérintő kérdést fogom körüljárni írásban. Elkezdtem kutatni olyan állatok után, akik az emberi tevékenység következtében tűntek el – így bukkantam rá az óriásalkára, egy csodálatos lényre, amely még ma is létezhetne, ha az emberiség nem pusztította volna el.

De nem az emberek bűnét szerettem volna kifogásolni a könyv lapjain, bár a felelősségük kétségtelenül felszínre kerül.

A regény megírását megelőző kutatómunka során számos tudományos és történelmi forrást tanulmányoztak, amelyek az óriásalkák eltűnésének okait és következményeit vizsgálták. A kutatók feltárták azokat a környezeti és emberi tényezőket, amelyek hozzájárultak a fajok kihalásához. Az óriásalkák esetében például a túlhalászat, a természetes élőhelyek pusztítása és az éghajlatváltozás szerepe is kiemelkedő volt. Ezen kívül a kutatók a korabeli dokumentumokat, naplókat és tudományos írásokat is áttekintettek, hogy mélyebb megértést nyerjenek a korszak ökológiai viszonyairól és az emberi tevékenység hatásairól. Az így összegyűjtött tudás nemcsak a regény cselekményét gazdagította, hanem hozzájárult a kihalás fogalmának mélyebb megértéséhez is, amely az emberi felelősségre és a környezetvédelmi problémákra is figyelmet irányít.

A könyv végén felsoroltam, hogy egészen pontosan milyen könyveket olvastam el a kutatásom során, ezért mondok inkább egy példát. Miután kizárásos alapon eljutottam az óriásalkához, elkezdtem nagyon sokat olvasni, hiszen semmit nem tudtam erről az állatról. Az első könyv egyharmadánál járhattam, amikor rájöttem, hogy én nem tudom, hogy Gus mit gondol a kihalásról.

Ráébredtem, hogy fogalma sincs arról, hogy ez a pingvin hamarosan véget ér.

Elakadtam a szavak tengerében, és nem tudtam, hogyan tovább. Akkor azonban rábukkantam egy francia nyelvű könyvre, amely az élővilág kihalásának történetét tárgyalta, az ókortól egészen a modern korig. Ekkor világosodott meg előttem, hogy Gus valójában nem érthette meg a kihalás fogalmát. Csak egy homályos sejtelem lehetett arról, hogy miért és hogyan tűnnek el a fajok. Az ő idejében még nem ismerték a Föld különböző geológiai korszakait, sőt, nem is tudták, hogy ezek léteznek. Ráadásul Darwin előtt járunk, amikor még azt feltételezték, hogy az állatok eltűnéséről Isten dönt. Amint ezeket a gondolatokat olvastam, világossá vált számomra, hogy ez a téma középpontjába kerül a könyvben.

A könyvben kiemelkedő szerepet játszik a madár perspektívája, amely különleges fényt vet a túlélés kihívásaira egy emberek uralta környezetben. A madár küzdelme nem csupán fizikai, hanem emocionális utazás is, amely során próbálja megtalálni helyét a megváltozott világban, miután kiszakították a megszokott életteréből. Az állat különféle módszerekkel próbál beilleszkedni: figyeli az emberek viselkedését, alkalmazkodik a környezetéhez, és akár új táplálkozási szokásokat is felvesz, hogy túlélje a kihívásokat. A madár karakterének megformálásához talán inspirációt meríthetett a szerző egy háziállat megfigyeléséből is. Egy cica vagy kutya mindennapi viselkedése, reagálása a világ ingereire, vagy akár a saját területük védelme érdekes párhuzamokat vonhat a madár történetével. Az írás során ez a megfigyelés segíthetett abban, hogy a madár belső világát és érzelmeit hitelesebben ábrázolja, így az olvasó még inkább átélheti a madár küzdelmét és alkalmazkodását az emberek uralta világban.

Pontosan ez a lényeg! Van egy macskám, és gyakran elmerengek azon, hogy vajon miként működik a kis agya. Prospot (az óriásalka - szerk.) esetében nem akartam emberi tulajdonságokkal felruházni, sem megszólaltatni őt. Az igazán izgatott, hogy Gus, az emberi főszereplő, miként viszonyul ehhez a madárhoz, hogyan szemléli őt. Persze lehet, hogy teljesen tévedtem, és ha Prosp hirtelen előtörne a lapok közül, valószínűleg azt mondaná, hogy semmit nem fogtam fel tőle.

Az ember-állat kapcsolatról nagyon sokféleképpen lehet beszélni a gyerekkönyvektől a tényirodalomig. Az ön regényének hátterében végig ott húzódik a történelem, de számomra mégis főként egy csendesen hömpölygő, érzékeny és megható mese lett, ami elsősorban Gus és Prosp kapcsolatára fókuszál. Már az elején tudta, hogy nem a kihalás története, hanem ez a bensőséges viszony lesz a legfontosabb?

Először is, szeretném kifejezni a hálámat azért, hogy így vélekedik. Valóban, nem a történelem vagy a kihalás eseményei voltak a célom, hanem inkább az ember és az állat - jelen esetben egy madár - közötti különleges kapcsolatra szerettem volna fókuszálni. Joanna Burger könyvét olvasva és fordítva döbbentem rá, hogy a szerző a papagájáról úgy beszél, mint egy szeretett családtagról. Ez az érzelem varázsa fogott meg, és ezért döntöttem úgy, hogy a könyvemben ezt a csodálatos kapcsolatot helyezem a középpontba, nem pedig a kihalás történeti aspektusait.

Gus karaktere a történet során fokozatosan mélyebb rétegeket nyer. Kezdetben csak egy kíváncsi fiatal, aki a madár iránti érdeklődését az ártatlan csodálat szintjén éli meg. Ahogy a történet előrehalad, Gusban egyre inkább kibontakozik a felelősségérzet, és ráébred, hogy a madár nem csupán egy állat, hanem egy élőlény, akinek szüksége van a gondoskodására. Ez a felnőtté válás folyamatának szimbóluma, amelyben a szeretet és a felelősségvállalás összefonódik. Prosp karaktere ezzel szemben a világ kegyetlenségét tapasztalja meg. A birkanyírás hátborzongató képe, ahogyan az emberek puszta kézzel tépik le a gyapjat, mélyen megérinti, és a gazdájának a kegyetlenség tudata szembesíti a valósággal. Prosp szenvedése nemcsak a fizikai fájdalomból fakad, hanem abból is, hogy ráébred, az emberek képesek brutalitásra. E két karakter párhuzamos fejlődése rávilágít arra, hogy míg Gus felnőtté válik és megtanulja a felelősséget, Prosp elveszíti a hitet az emberi jóságban, ezzel teret adva a mélyebb morális kérdéseknek a történetben. Írás közben Gus és Prosp karakterei egyfajta tükörként szolgálnak egymás számára, hiszen Gus fejlődése a szeretet és a felelősség irányába egyfajta reménysugár, míg Prosp szenvedése a valóság sötétebb oldalát mutatja be. Ez a dinamika lehetővé teszi, hogy a történet egy komplexebb és sokszínűbb érzelmi tájat fessen, amelyben a karakterek fejlődése és szenvedései egyaránt fontos szerepet játszanak.

Tudtam, hogy úgy szeretnék írni róla, hogy először ne érdekelje őt az állat, legyen közömbös iránta, és a történet végére megszeresse Prospot.

Ahogy telik az idő, Gust egyre inkább közel kerül a témához, észreveszi, amit ön is említett: a birkák szenvedését. De talán még drámaibb példa a Feröer-szigeteken zajló bálnavadászat. Mindez mélyen elszomorítja őt, holott korábban nem foglalkozott efféle kérdésekkel. Úgy vélem, mindannyian átalakulunk, és az is, ahogyan az állatokhoz viszonyulunk, folyamatosan változik. Csak nem olyan régen kezdett el tudatosulni bennünk, hogy az állatok képesek érzékelni a fájdalmat és szenvedést.

Sokszor azt gondolom, hogy amikor háziállatot fogadunk az életünkbe, gyakorlatilag önszántunkból beleegyezünk abba, hogy egy napon össze fog törni a szívünk. Ezt Gus sem úszhatja meg. Ön szerint miért hozzuk magunkat mégis ilyen helyzetbe? És Gus vajon jól döntött, hogy hazavitte a pingvint?

Sajnos nem tudom, hogy miért fogadunk örökbe háziállatokat. Talán azért a rejtélyért, ami létrejön akkor, amikor egy olyan élőlénnyel élünk együtt, ami teljesen más, mint mi.

Úgy gondolom, hogy az élet elkerülhetetlen része, amikor a szívünk darabokra hullik.

Ez bármilyen találkozás során megtörténhet - elhagyhat a párunk, meghalhatnak a szüleink.

Gusnek nem volt más választása: egy élőlény szenvedett és ő megmentette. Szerintem jól döntött, de azt is megértem, ha valaki nem így gondolja. Prosp egy kihalófélben lévő állat volt, amely megsérült és egyedül maradt. Ha Gus visszaengedte volna a vízbe, valószínűleg elpusztult volna. Prospnak nagyon szép élete lett, amit szerintem meg is érdemelt. Gus valóban sérül ebben a kapcsolatban, de nem tudjuk, hogy mi történik vele a madár halála után.

Ő is egy kicsit olyan, mint egy pingvin: a társaságban furcsa és különc, mintha egy másik világban élne.

Lehetséges, hogy idővel újra csatlakozik az emberekhez, és ismét rátalál a saját útjára.

Ezekben az évtizedekben egyre többet beszélünk az ember felelősségéről a bolygónk jövőjét illetően, a klímaváltozás egyre égetőbb kérdés. Ön szerint történnek valódi lépések, hogy a tendenciák jobbra forduljanak? Mit tapasztal Franciaországban?

A klímaszorongás valóban cselekvésre ösztönöz, és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Persze, Donald Trump Amerikájában talán más a helyzet, de például Franciaországban és sok más európai országban egyértelműen érzékelhető a változás. Az önök generációja, de már az enyém is egyre tudatosabb döntéseket hoz. Mindenki a saját lehetőségeihez mérten próbál tenni a klímaváltozás ellen. Például a barátaim között azt tapasztalom, hogy repülőre csak akkor ülnek, ha valóban elkerülhetetlen, és ez számomra biztató jel.

Nincs más választásunk, muszáj cselekednünk, megoldást találnunk, másképp tényleg drámai lesz a helyzet.

Ami pedig a kihalást illeti, az emberek most már tudják, hogy ez mit jelent. Ma is vannak kihalófélben lévő fajok. Csak a saját nevemben tudok beszélni, hiszen nem vagyok sem politikus, sem tudós, de azt gondolom, hogy nagyon nehéz a helyzet, és egyáltalán nem vehetjük készpénznek, hogy azok a fajok, amelyek most kihalófélben vannak, később is velünk lesznek.