Egy távolbalátó olyan titkokat fedezett fel a Jupiter felszínén, amelyekre a legfejlettebb műszereink is tehetetlenek voltak.

A távolbalátó képességei még a CIA-t is sokkolták. Hogyan tudta olyan precízen megragadni a bolygó rejtett részleteit, ahogyan azt a tudósok sem tudták?

Ingo Swann a távolbalátás rejtélyes hírnöke, az amerikai látnok, aki a CIA kutatóintézet falai között is megfordult, azon túl, hogy a tudat határait feszegette, a kozmosz legmélyebb titkait is kutatta.

Lehetséges, hogy a Jupiter csillagászatának és a Hold kutatásának felfedezése csupán a kezdeti lépéseket jelenti egy sokkal grandiózusabb utazás felé? Vagy talán Swann már betekintést nyert a valóság rejtett dimenzióiba, ahol a földönkívüliek és az ufológia összefonódnak, mint egy titkos szövet? Az űrkutatás legújabb technológiái és az űrszondák által gyűjtött adatok mind csak egy-egy apró puzzle-darabkát jelentenek a hatalmas rejtélyből. Még mindig ott lappanganak a kérdések: mit rejthet a tudomány határvonalán túl, és vajon a Hold sötét oldala vagy a Jupiter mélye őrzi-e a megoldást?

Swann, aki 1933-ban született, már fiatal korában felfedezte magában különleges tehetségeket. Állítása szerint hároméves korától kezdve rendszeresen tapasztalt testelhagyásos élményeket, és különleges képessége volt arra, hogy színes aurákat észleljen különböző tárgyak körül. Felnőttként a Stanford Research Institute (SRI) keretein belül végzett kísérleteivel vált igazán híressé, ahol ő teremtette meg a távolbalátás (remote viewing) fogalmát, új dimenziót nyitva ezzel az emberi tudat és a percepció határainak kutatásában.

A távolbalátás lényege, hogy az egyén képes érzékelni távoli személyeket, helyeket vagy eseményeket anélkül, hogy fizikai kapcsolatban lépne velük. Swann kísérletei felkeltették a CIA figyelmét és részt vett a Stargate projektben, amely a távolbalátás katonai és hírszerzési alkalmazásait vizsgálta.

Swann a távolbalátás képességét nemcsak a Föld, hanem a kozmosz feltérképezésére is használta. 1973. április 27-én, évekkel a Voyager űrszonda érkezése előtt, Swann egy távolbalátást erősítő kísérlet során részletes leírással számolt be a Jupiter bolygóról és a bolygó óriás légköréről. Az ülés során fél órányi csendet kért, majd elmondta, hogy körülbelül három és fél perc alatt volt képes ráhangolódni a bolygóra.

Látomásában hatalmas, vibráló felhőrétegek bontakoztak ki, mintha apró, csillogó kristályszemcsék szőtték volna át őket. Ez a káprázatos látvány egy színes fényjátékot varázsolt elé, amely sárgás és narancsos árnyalatokkal fűszerezett, szinte légies atmoszférát teremtett. A bolygó felszínéről nézve az égbolt zöldes árnyalatokat öltött magára, míg a felhők alatt egy titokzatos, folyékony közeg sejlett fel, ami nem egészen vízszerűnek tűnt, hanem inkább egy sűrűbb, zavaros anyagként jelent meg, mintha egy másik világ határvonalán állt volna.

A bolygó felszínét inkább egy végtelen homokdűnék tengerének képzelte el, ahol az apró kristályszemcsék csúszósan siklottak egymáson az állandóan fújó, erőteljes szelek következtében. A horizonton egy rózsaszínes-narancsos fényjáték bontakozott ki, míg a felette elterülő égbolt sárgás-zöldes árnyalataiban vibrált. A távolban, a ködbe burkolózva, hatalmas hegyvonulatok rajzolódtak ki, de csúcsaik rejtőztek a sűrű felhőtakaró mögött, mintha titkos világok őrzői lennének, várva, hogy valaki felfedezze őket.