Könnyek csordultak le az arcán, ahogy az emlékek felszínre törtek: ennyi idő elteltével ismét megtörtént vele, éppen a fa tövénél, ahol mindez egykor kezdődött.
Amikor Péter elérkezett a hegyi elvonulás harmadik napjához, úgy érezte, hogy teste és elméje végre lelassul. A mindennapi rohanás zajai elhalkultak benne, a gondolatai már nem száguldoztak féktelenül. Csak a madarak énekét, a szél halk zúgását és a fák susogását hallotta.
A kolostor szomszédságában álló öreg fa alatt minden délután megpihent. A fa törzse impozáns vastagságú, kérge pedig repedezett, sötétbarna árnyalatú, mint egy régi könyv borítója. Lombozata hatalmas árnyékot terített a földre, gyökerei pedig mintha az anyaföld mélyének titkos öleléséből nyújtózkodtak volna az égbolt felé, életre keltve a természet varázslatos összhangját.
Azon a varázslatos délutánon, mikor a nap aranysárga fénye lassan eltűnt a hegyek mögött, Péter a fa törzsénél ült, elmerülve a gondolataiban. Lassan és nyugodtan lélegzett, minden egyes légvétellel egyre mélyebb kapcsolatba került a körülötte lévő csenddel. Hirtelen egy szelíd, de érzelmekkel teli hang kezdett beszélni benne:
"Itt vagyok, és végre meghallottál!"
Péter hirtelen megugrott. Szemeivel körbejárta a teret, de senki nem volt a közelben. A többiek a kolostor udvarán ültek, mély csendben, elmerülve a meditáció nyugalmában.
A hang újra felcsendült.
Ne aggódj. Nem a fantáziád tréfálkozik veled. Valaha minden ember hallotta a fák zúgását.
Péter szíve hevesen vert, de a kíváncsiság legyőzte félelmét. Ki vagy te? - gondolta, és meglepve tapasztalta, hogy a fa mintha hallotta volna a kérdést.
"Én vagyok az idő, a föld, a bölcsesség hordozója. Több száz éve állok itt. Láttam embereket jönni és menni, láttam a világ változásait, a lelkek vándorlását."
Péter lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az öreg fa hangja tovább sodorja. A fa mesélni kezdett a világ születéséről, arról, hogyan emelkedtek ki a hegyek a tengerből, hogyan formálódtak az első folyók, és hogyan jöttek létre az első élőlények. Aztán a lélek vándorlásáról kezdett beszélni.
"A tested porrá lesz, de a lelked örök. Már találkoztunk, Péter. Egy másik életben. Egy másik korban. Akkor is itt ültél a lombjaim alatt, és akkor is kérdeztél."
Péter testében furcsa remegés futott végig. Kétségek gyötörték: vajon csupán a fantáziája szüleménye az érzés, vagy tényleg az ősi tudás suttogása érkezett el hozzá?
"Rákérdeztél az élet mélyebb jelentésére. Akkor talán még nem voltál felkészülve arra, hogy befogadd a választ. Most viszont készen állsz."
A fa egy pillanatra csendben maradt, majd mély, nyugodt hangján azt felelte:
"Felfogni, hogy minden egy és ugyanaz. Te, én, a szél, a madarak, a csillagok – mind egy szövet részei vagyunk. Nem létezel külön, hiszen te is a mindenség szerves része vagy, és a mindenség áramlásában élsz."
Péter könnyei végigfolytak arcán. Hirtelen úgy érezte, mintha minden félelem, minden kétely elszállna belőle. Mintha mindig is tudta volna ezt az igazságot, csak elfelejtette volna.
Mikor másnap újra a fa alatt ült, csend volt. A fa nem szólt hozzá többet. De Péter már nem is várta. Mert a válasz ott volt benne. Mindig is ott volt.
