Természetesen, szívesen átkonvertálom a szöveget egyedi stílusban: **A múlt titkai - Politikai foglalkozás váratlan fordulatai - Librarius.hu** A történelem mesél nekünk, s a múlt eseményei nem csupán tanulságokat hordoznak, hanem meglepetéseket is, ame
Az alábbiakban egy nosztalgikus visszaemlékezés következik a 80-as évekről, amelyben a katonai környezet sportoktatásának sajátos világát elevenítjük meg, különös figyelmet fordítva az egyetemet végzett fiatalok tapasztalataira. A 80-as években a katonai sportoktatás sajátos karaktert öltött. Ekkoriban, amikor a világ politikai tája folyamatosan változott, a sport nem csupán fizikai aktivitás volt, hanem a közösségépítés és a szellemi felkészülés fontos eszköze is. A frissen végzett egyetemisták, akik a katonai pályát választották, különös kihívásokkal néztek szembe. A sportórák nem csupán a testi erőnlét fejlesztésére szolgáltak, hanem a csapatmunka, a fegyelem és a stratégiai gondolkodás alapjait is megteremtették. Ezeken az órákon a fiatalok nem csupán a klasszikus sportágakat gyakorolták, hanem olyan különleges tréningeken is részt vettek, amelyek a katonai életformához igazodtak. A terepgyakorlatok, a mászások és az akadálypályák nemcsak a fizikai kondíciót javították, hanem a mentális felkészültséget is edzették. Mindezek mellett a sportágak közötti versengés szelleme erősítette a bajtársi kapcsolatokat, és hozzájárult a közös célok eléréséhez. Az egyetemet végzett fiatalok számára a sport nemcsak egy hobbi volt, hanem a katonai élet szerves része. Az edzések során kialakult barátságok és a közösen megélt élmények mély nyomot hagytak a résztvevőkben. A sok nevetés, a versengés izgalma és az együtt átélt kihívások mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy ezek az évek maradandó emlékeket idézzenek fel a résztvevők számára. Ahogy visszatekintek erre az időszakra, egyértelműen érzem, hogy a sport nem csupán testi kihívás volt, hanem egy olyan iskola, ahol a jellem és a kitartás formálódott. A 80-as évek katonai sportoktatása tehát nem csupán a fizikai teljesítményről szólt, hanem arról is, hogy együtt építsünk valami nagyobbat, egy olyan közösséget, amelyre mindig büszkék lehetünk.
A sors különös fintorának köszönhetően a Néphadsereg kötelékébe kerültem, ahol polgári testnevelőként tevékenykedtem. Az élmény hasonlított egy hagyományos iskolai környezethez, ám a tanulók összetétele igencsak szokatlan volt. Az orvosi kar 110 hallgatójával, míg a mérnökök és jogászok 20-20 fős csoportjaival találkozhattam. Ez a sokszínűség remekül tükrözte az akkori oktatási rendszer, a '80-as évek jellemzőit és a különböző szakmai csoportok sajátos világát.
Az órák főként a legkedveltebb sportágak, mint a labdarúgás, kosárlabda és asztalitenisz gyakorlására összpontosítottak, valamint az állóképességet felmérő atlétikai tesztekre. Ezen kívül egy-két alkalommal lehetőséget kaptunk arra, hogy megismerkedjünk a katonai rohampályával, így amikor elérkezik a három hónapos felkészítés végére a csapathoz való csatlakozás, legalább annyit mondhassanak, hogy láttak már hasonlót.
A tennivalók sorában az úszás oktatása is szerepelt, amelyet a Széchenyi fürdő csodás környezetében valósítottunk meg. Nyáron különösen élveztük ezt, hiszen a dupla órák igazi felüdülést nyújtottak a laktanya monotonitásából. A víz hűsítő érintése és a napfény együttese felejthetetlen élményeket teremtett mindannyiunk számára.
A hallgatók az egyetem befejezése után három hónapot töltöttek a laktanyánk falai között, ahol felkészültek a következő lépésre. Ezt követően elindultak az ország különböző helyőrségeibe, ahol szakmai tudásuknak megfelelően teljesítették feladataikat katonaorvosként, mérnökként vagy jogászként. További három hónap elteltével megkapták az egyetemista rangjuknak megfelelő alhadnagyi, vagy ahhoz hasonló rendfokozatot, és ezzel kezdetét vette számukra a valódi, nagybetűs ÉLET.
A tanszék irányítását egy Európa-bajnoki címmel büszkélkedő válogatott kosárlabdázó végezte, akinek csapata is a sport világában edződött. Közreműködött közöttünk a magyar rúdugró válogatott kapitánya, valamint egy nyugdíjas alezredes, aki oktatóként tevékenykedett, és aki korábban a Budapesti Honvéd Sportegyesület legendás sportcsapatát vezette. Ezen kívül még két tehetséges kosárlabdázó is hozzájárult a csapat munkájához.
Természetesen az állomány nem csupán a testi nevelés területén fejlődött, hanem a katonai tantárgyak mellett a politikai alapozás is a napirend szerves részévé nőtte ki magát.
Ezekben a megbeszélésekben alaposan körüljártuk az akkori katonai stratégiát, amely az olaszországi fő támadási irányvonalat célozta meg, 40 km/órás előrehaladási sebességgel.
Soha nem tudom majd eltüntetni az emlékeimből, amikor a vitában a főnököm egy figyelemre méltó kiegészítést tett a sebesség témájával kapcsolatban.
Abban az időben ritkán jutott el halandó ember, de katona még kevésbé külföldre, így a tapasztalat is csak az I. világháború emlékeiből építkezhetett.
Miután a kosárlabdával és a válogatottal gyakran látogatta azt a vidéket, teljesen érthető volt, hogy javító szándékkal közelítette meg a dolgot.
Annyit mondott: - Ahogy haladunk, végül elérjük a hágókat, mindegy, melyikre bukkanunk. Mi természetesen teljes fegyverzetben vagyunk, és ekkor a hegytetőn felbukkan két-három rövidnadrágos helyi fickó, akik botokkal felfegyverkezve várnak ránk. Ezek a botokkal aztán néhány sziklát kipiszkálnak a helyükből, ami esetleg még a hágót is elzárja. Így aztán új kerülőutat kell keresnünk a célunkhoz. Hát ennyit a 40 km/órás haladásról!
Ezek után a témát véglegesen lezártuk, és most izgatottan várjuk a további információkat.
Egy másik ország is csatlakozott a szocializmus világához: Angola, ahol a kubai elvtársak támogatásával sikerült megszereznünk a hatalmat.
