Miért indult Izrael támadása? A konfliktus sokkal mélyebb gyökerekkel bír, mint csupán az iráni atomprogram.
Lázár János állja a sarat: a Lázárinfóból politikai labor lett
Emlékszik még valaki az 1990-es évek kultikus, abszurd és néhol kifejezetten trágár vígjátékára, a Clerks-re, magyarul Shop-stop-ra? Ez a film nemcsak a maga idejében, hanem azóta is sokakat megfogott. Több folytatása is készült, melyben Randal, Csendes Bob és a többiek nemcsak gusztustalan poénokkal szórakoztatták a közönséget, hanem időnként mély, életbölcsességeket is megosztottak egymással. Érdekes egyensúly ez a humor és a filozófiai elmélkedés között, ami a filmet igazán különlegessé tette.
Az egyik ilyen, a Csillagok háborújáról szóló filmbeli vitában így hangzott:
Na jó, képzeld el, hogy tetőfedő vagy, és hirtelen a Halálcsillagon találod magad, ahol egy igazán jövedelmező kormányzati megbízás vár rád. Van egy feleséged, akit imádsz, és gyerekeid, akiknek a jövőjéért dolgozol, mindez a kétszintes elővárosi házban, amit együtt építettek. Aztán, mint a filmekben, egyszer csak megjelennek a szélsőbalos fegyveresek, és a lézerfények villogása közepette mindenkit elpusztítanak három mérföldes körzetben. Te csak egy egyszerű mesterember vagy, aki a megélhetésért küzd, akit a politika sosem érdekelt igazán. Csak az életedet akartad élni, és most minden összeomlik körülötted, mert valaki más játszmájában egy bábúvá váltál.
Nos, valószínűleg valahogy így élhetik meg a szerencsétlen iráni kutatók és laboránsok a felrobbantott nukleáris létesítmények körüli eseményeket. De nem csupán ők, hanem az iráni és izraeli civilek is hasonló sorsra jutnak. De mit is jelent ez az egész, ami most ott zajlik? Mi a mélyebb értelme ennek a feszültségekkel teli helyzetnek?
Két ország, ami nemhogy nem határos egymással se földön, se vízen, de majd' ezer kilométer is elválasztja őket. S mégis, az izraeliek alig két nap alatt kiiktatták az iráni légvédelmet, és immár nem is légi fölényt, hanem egyenesen légi uralmat élveznek az iráni légtérben. Kiiktatták a felső vezetést is. A munkát nagyjából elvégezték, a kitűzött célok elvileg megvalósultak: Iránnak biztosan nem lesz atomfegyvere most egy ideig. Irán hiába lövi vissza a ballisztikus rakétákat és drónokat, mindezek láthatóan nem tesznek nagy kárt Izraelben. Mi értelme van tehát az egésznek? S egyáltalán, az az ország, amelynek a felső vezetését egy nap alatt likvidálni-, a légvédelmét egy-két nap alatt megsemmisíteni lehetett - vajon ez az ország tényleg olyan nagy veszélyt jelentett a környezetére?
A kérdéseinket más irányból kell megközelítenünk.
Mit tehet egy apró ország, amelyet "hallgatag, zárkózott népek" vesznek körül? Amelynek 9 millió lakója van, szemben a környező, egyre homogénebb 200 millióval – és a kicsit távolabbi, összesen egymilliárddal? Olyan hely, ahol még a barát is csupán egy olyan ellenség, akivel éppen csak fegyverszünetet kötöttek?
A kilencmillió izraeliből álló populáció emberi számítások szerint soha nem fogja elérni azt a mértéket, amely kiegyenlíthetné a környező arab közösségek súlyát. Ezen a számadatokon belül találhatóak "belső" arabok és beduinok, akik ugyan elismerik a zsidó állam által kínált stabilitást és fejlődési lehetőségeket, de mégsem tekinthetők zsidóknak. Ráadásul, a zsidó állam területén egyre több ultraortodox zsidó él, akik nem feltétlenül értékelik a politikai berendezkedést. A 2000-es évek elejétől, különösen az elmúlt évtizedekben, Franciaországból érkező jelentős zsidó bevándorlási hullám óta nem tapasztalható újabb tömeges alijázási hullám Izraelbe. A Közel-Keleten a keresztény közösségek folyamatosan fogyatkoznak, és noha a drúzok Izrael melletti állásfoglalása fontos, csupán egy apró részlet a nagyobb összképben.
Mit tehet tehát egy olyan állam, amely a holokauszt tragédiájának árnyékában jött létre? A zsidó államalapítás nem csupán politikai, hanem mély erkölcsi alapokon nyugszik. Nem folytathatja a gázai arabok tömeges kiűzését, és nem hirdetheti, hogy mint izraeli irredenták, elérik a határokat egészen az Eufráteszig, hogy megvalósítsák a "Nagy-Izraelt". Ugyanakkor a vészkorszak előtt már létezett cionista törekvéseket sem szabad figyelmen kívül hagynia. Az államnak tehát olyan utat kell találnia, amely tiszteletben tartja a múlt tanulságait, miközben a jövő építésére törekszik.
Milyen lépéseket tehet tehát egy olyan nép, amely eddig a tengerentúli szövetségesek támogatására épített, de most egy primitív antiszemita hullámot tapasztal, miközben a kormányzat továbbra is elkötelezett a zsidó állam mellett? Hogyan reagálhat a cionista állam, amikor Európában egyre inkább elterjedt nézetté válik az Izrael-ellenesség? Mire készülhet Izrael, ha az Egyesült Államok a következő évtizedekben olyan helyzetbe kerül, hogy nem tudja vagy nem akarja fenntartani a korábbi mértékű katonai támogatást? Mit tehet egy olyan nép, amely kiemelkedő katonai tapasztalattal bír, és a legfejlettebb haditechnikai eszközökkel rendelkezik? Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy titkosszolgálati műveleteik szinte verhetetlenek a nemzetközi színtéren.
Nos, a válasz szemtelennek és egyszerűnek tűnhet: ez a kis ország szerez magának egy nagyobb országot, amely szövetségese lehet a térségben. Bár Szaúd-Arábiával a kapcsolatai jók, az utóbbi mégiscsak egy vahabita arab állam. Egyiptom is szóba jöhetne, de az szintén egy arab ország, a XX. században kifejezetten Izrael-ellenes volt, majd Anvar Szaddat és Hoszni Mubarak alatt a béke útját kereste Izraellel. Amióta azonban az "arab tavasz" idején az amerikai demokrácia-export keretében szerencsétlen Mubarakot megbuktatták, Egyiptom nem játszik kiemelkedő szerepet, s megerősödött a Muszlim Testvériség is. A nem-arab országokon kívül ott van még Törökország és Irán. Előbbi nem jöhet szóba, mivel NATO tagállam, ráadásul az Erdogán-rendszer kifejezetten stabil, továbbá Izrael-ellenes szlogeneket hangoztat, és jelen pillanatban senki nem akar ott felfordulást. Marad tehát Irán.
Irán teokratikus berendezkedésű állam, a legfelső vallási vezetés szava a döntő az ügyekben. Az iráni teokrácia deklarált célja Izrael Állam megdöntése. Ugyanakkor Irán nem volt mindig ilyen. 1979-ig kifejezetten szekuláris ország volt, és a perzsa nacionalizmus továbbra is egy olyan erő, amivel számolni lehet. Ráadásul történelmileg nézve a perzsák és a zsidók kapcsolata a régmúltban rendezett volt. A bibliai időktől fogva a különböző iráni államokban a zsidók fontos szerepet töltöttek be, és az antikvitásban a római-iráni háborúkban a zsidóság többnyire az utóbbiak oldalán állt. Természetesen voltak zsidóellenes hullámok, de ezek inkább kivételnek számítottak. A középkorban a zsidók helyzete időről időre változott, majd a siita államvallás megjelenésétől kezdve inkább volt mondható rossznak, mint jónak.
A XX. században Reza Pahlavi sah, Irán nagy modernizátora és önkényura bár a szovjet és brit "gyámkodás" árnyékában Németország felé próbált közeledni, de a vallási kisebbségeket sújtó joghátrányokat nagyrészt felszámolta. Ő volt például az első iszlám hitű uralkodó, aki ellátogatott egy zsinagógába. Fia, az utolsó sah, Mohammed Reza Pahlavi, apjához hasonlóan szintén pozitívan állt a zsidókhoz, noha uralkodásának vége felé megjegyzéseket tett az amerikai zsidó lobbira, és gyanakvóvá vált.
A mai Iránban a "tisztátalan" zsidókkal szembeni ellenérzéseknek több évszázados hagyománya van. Ugyanakkor, mint láthattuk, van egy mély történelmi gyökerekkel rendelkező zsidóbarát vonulat is. Ha most sikerül egy rendszerváltást elérni, az óhatatlanul is az utóbbiba fog illeszkedni.
A síita teokrácia, bár jelentős népszerűséggel bír, korántsem olyan stabil és erős, mint ahogy sokan elképzelik. Sajnos én magam nem látogattam el Iránba, de néhány barátom járt ott, és ők egyáltalán nem a klasszikus értelemben vett totális diktatúrát írták le, mint amit például Észak-Koreában tapasztalhatunk. Inkább úgy tűnik, hogy Irán politikai rendszere egyfajta köztes állapotot képvisel, valahol a Ceausescu-féle román diktatúra és az 1980-as évek Magyar Népköztársasága között. A Ceausescu-rezsim külső megjelenése és az 1980-as évek magyar rendszerének strukturális jellemzői egyaránt fellelhetők benne. Ha pedig összevetjük Irán helyzetét az Izrael által támogatott szunnita hadurak uralta területekkel Szíriában, akkor Irán valósággal a "törvény és rend" keleti megtestesítőjeként tűnik fel.
Az általam kialakított nézet szerint a jelenlegi iráni-izraeli légi konfliktus lényegében arról szól, hogy Izrael kihasználja az iráni iszlamista rezsim zűrzavaros helyzetét, harcias retorikáját és mániákus atombomba-keresését, hogy megelőző csapást mérjen, célja pedig a helyi hatalom megdöntése és egy baráti kormányzat hatalomra juttatása. De vajon valóban csak erről van szó a mostani háború esetében? Bár biztos információink nincsenek, egyre inkább úgy tűnik, hogy a helyzet bonyolultabb. Irán nyilvánvalóan támogatta a terrorszervezeteket, és az október 9-i támadások valóban szörnyűek voltak; azonban Irán azóta stratégiai hátrányba került Szíriában, Libanonban és Gázában, Jemenben pedig csökkent a támadási kedv. Jelenlegi állapotában úgy tűnik, hogy Irán inkább a saját sebeit nyalogatja, így nehezen elképzelhető, hogy a konfliktus kirobbanásának pillanatában olyan nagy veszélyt jelentett, mint három-négy évvel ezelőtt.
Először is, ha egy kocsmában két izmos csapat egymásnak feszül, akkor érdemes távol maradni a tűztől, mert akár szándékosan, akár véletlenül, de biztosan megüthetjük a bokánkat. Másodszor, nyilvánvaló, hogy Izrael - bár a közel-keleti ízek és illatok gazdagsága jellemzi - alapvetően egy európai állam. Az utcán egy világos bőrű ember nem kelt különösebb feltűnést. Az ország működése is hasonló a kontinenshez: ha baleset történik, megérkezik a rendőr (aki valóban rendőr), a mentők a kórházba visznek, ha valaki rosszul van, és a többi. Az alkoholfogyasztás is megengedett, a bárokban pedig a férfiak és nők között ugyanúgy zajlanak a közeledések, mint itt nálunk. Persze, más írásrendszert használnak, és nem vasárnap van, hanem szombat - de végső soron az izraelieket joggal nevezhetjük mózeshitű európaiaknak. Izraelt európai zsidók hozták létre. Persze, Izrael "zsidó állam", ami Európában manapság nem mondható el, például Franciaországról, hogy az "a franciák állama". Van államvallás is, a judaizmus. Netanjahu miniszterelnök azonban ugyanúgy a poszt-nyugati térben vívja politikai csatáit a nemzeti szuverenitásért és a "jurisztokrácia" - a nem választott bírók hatalma - ellen, mint Orbán Viktor, aki szintén ebben a poszt-nyugati civilizációban küzd a hasonló politikai ellenfelekkel és kihívásokkal.
Az első és legfontosabb dolog, hogy az arab és iszlám világban Magyarország (legalábbis ott, ahol ismerik a nevét) egy viszonylag kedvező márkaként van jelen. Ezt a lehetőséget kár lenne elveszíteni. Ezen kívül az arab-muszlim piacok mérete messze meghaladja az amúgy is telített és erős versennyel bíró izraeli piacot. Ezért az arab világban a magyar vállalkozások számára komoly lehetőségek rejlenek. Míg Izrael csupán egyetlen pont a térképen, addig a muszlim országok száma lényegesen nagyobb.
A közel-keleti konfliktusrendszerben a magam részéről az ottani keresztények lassú eltűnését fájlalom a legjobban, s ne tagadjuk: a Szentföldön is töredékére csökkent az arányuk. Sokat beszélünk a zsidó-keresztény kultúráról és párbeszédről, és erről kell is beszélni, de a judaizmus mégiscsak egy másik vallás. Persze, sosem tüntetnék palesztin zászlóval - ha majd az arab világban valahol a székely autonómiáért tüntetnek... De addig nem, s különben is, a haladó értelmiség számára a palesztin zászló lassan helyettesíti a sarló-kalapácsos zászlót. Ehhez nekem nincs közöm.
Az iráni helyzet kapcsán magyarként nem meglepő, hogy a mielőbbi béke elérése mellett foglalok állást. Szívszorító látni a halál és szenvedés megpróbáltatásait, különösen egy olyan modern kontextusban, amely számunkra is ismerős. De nem csak a humanitárius szempontok miatt érzem fontosnak a békét; az olajárak változása miatt is közvetlenül érint a helyzet, hiszen a gazdasági következmények mindannyiunk életére hatással vannak.
Némi távolságból, de talán mégis közvetlen kapcsolatban érzem magam magyarként azzal, hogy a világban egy újabb atomfegyverrel rendelkező ország ne jöjjön létre. Mivel minél kevesebb atomfegyver van, és minél kevesebb kezében, annál biztonságosabb a világ! Különösen aggasztó, ha ezek a fegyverek szélsőséges ideológiákhoz kötődnek. Ebből a szempontból az izraeli légicsapások bizonyos értelemben érthetőek. Azonban az, hogy egy másik ország belső politikájába való külső beavatkozás történik, már egy másik kérdés. Ez magyarként számomra is releváns, hiszen hasonló helyzeteket láttunk az Európai Unió és Magyarország viszonyában is – bár nem bombázások formájában, de a beavatkozás ott is megnyilvánult.
Végső soron, bár nem az utolsó szempontként, határozottan el szeretném kerülni a világháborúkat. Ha Iránban elindul egy rendszerváltás, akkor könnyen káoszba torkollhat a helyzet. Amennyiben Iránban felborul a stabilitás, úgy a Kaukázus lángra kaphat, és Közép-Ázsia eddig törékeny békéje is komoly veszélybe kerülhet. Ekkor pedig a most csendesen figyelő Kína is akcióra készülhet. Érdemes emlékezni arra, hogy amikor legutóbb Iránban forradalom zajlott (az iszlám forradalom győzelme), egy évvel később már kitört az irak-iráni háború, amely során az irakiak tömegpusztító fegyvereket, például harcigázt, alkalmaztak. Jelenleg senki sem tudja, ki és milyen módon tudna egy piszkos bombát összeállítani a megmaradt nukleáris anyagokból, és hol lenne az a hely, ahol ezt bevetné...
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
