A dolgok nem mindig olyan egyszerűek, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.
A magán- és állami egészségügy összehasonlítása során éles eltérések mutatkoznak, nem csupán anyagi és technikai szempontból, hanem az ápolók és szakdolgozók szakmai fejlődési lehetőségei és felelősségvállalása terén is. A magánellátás elsőre vonzónak tűnik: modern környezet, anyagilag stabil kliensek jellemzik. Ám sok ápoló tapasztalata azt mutatja, hogy a háttérben a szerepük értéke csökken. Gyakran kevesebb védelemben részesülnek, és könnyen manipulálhatóvá válnak.
Az állami szektorban viszont a szakmai irányelvek, protokollok sora, a tapasztalt kollegák segítsége hosszú évtizedeken keresztül alakította a szakdolgozói munkakört. Egy állami kórházban dolgozó ápoló meghatározott feladatkörrel, szervezeti háttérrel és folyamatos képzési lehetőséggel bír. Ezzel szemben a magánintézmények gyakran a profitot és a betegelégedettséget helyezik a szakmai szempontok elé.
Ezért a szakdolgozók a magánegészségügy világában szinte egyedi mozaikdarabokként jelennek meg. Itt nem igazán van lehetőség a fejlődésre vagy a tanulásra, sőt, a különböző szakterületek elsajátítása is ritkán kerül szóba. Általában egy konkrét szakterületre specializálódott, esetleg túlképzett szakembereket alkalmaznak, akiknek feladatai jól körülhatároltak és nem terjednek túl az alapvető ellátáson.
Hogy ez hogyan kezdődött? Régen egy orvos nyitott egy lakásrendelőt, vagy betelepült egy kollegájához, és vitte magával az állami kórházból a jól ismert műtősnőt, asszisztensnőt. A szerencselovagoknak aztán feltűnt az igény, és mint a gomba, nőttek ki a földből a magánellátók. Ma már a működési engedély megszerzése könnyebb, mint egy gépjárművezetői engedélyé. A szabályozásban pedig nem világos, hol van a szakmai, jogi, etikai határ a magán és az állami között.
A magánellátó rendszerek működésének középpontjában egyetlen cél lebeg: a költséghatékonyság és a nyereségmaximalizálás. Ez a megközelítés szinte minden munkafázisra rányomja a bélyegét, ami nagy nyomást gyakorol az ápolókra. Az egészségügyi személyzet létszáma csökken, a munkahelyi követelmények pedig egyre szigorúbbak, a pihenőidők pedig drasztikusan rövidülnek. Egy fiatal ápolónő tapasztalata így hangzik: "Amikor először léptem be a magánszektorba, azt gondoltam, hogy a modern körülmények megkönnyítik a munkámat. Azonban az első hónap után rájöttem, hogy a terhek csak növekednek, miközben a csapat létszáma csökken. A betegek mosolyognak a szép környezet miatt, de én már nem tudok mosolyogni, mert napi 12 órát állok a lábamon, és nincs, aki átvegye tőlem a feladatot."
A lakásrendelők jól elvoltak egy orvossal, egy asszisztensnővel, majd egy recepcióssal, aki talán takarított is a rendelés után. A magánkórházaknak nevezett intézményeknek azonban már vannak kötelességeik a betegbiztonsági, szakmai és higiéniai követelmények területén. De arról nincsenek nyilvános statisztikák, hogy milyen fertőzésszámmal dolgoznak, milyen minőségbiztosítási követelmények vannak. Az orvosok működésének objektív adatai sem láthatók. A hatósági ellenőrzések nem publikusak - pont úgy, mint az államiban.
Az állami kórházakban még működik egy biztonsági háló, habár hiányosságokkal és kiskapukkal. De ha éjszaka gond van egy operált beteggel, az ápoló biztosan kap segítséget. A magánellátásban viszont a felelősség gyakran a szürke zónába tolódik. Például a műszakban lévő egyetlen ápolóra hárul minden felelősség, hiszen az operáló orvos mondjuk már egy másik intézetben operál, és nem biztos, hogy ott azonnal eléri. Ilyenkor ki válaszol ennek a betegnek az orvosszakmai kompetenciába tartozó kérdésére?
A látszat csal ...és a valóság? Sokan vannak, akik azt gondolják, hogy a legjobb szakdolgozók dolgoznak a magánegészségügyben. Ma már ez nincs így: csak egy szűk kör mozog körbe-körbe, de ők is csak addig, amíg a fizetés versenyképes. Akik maradnak az államiban, azok pedig nem pusztán elhivatottságból teszik, hanem mert ott van szakmai jövő, képzés, fejlődés, és legalább némi kollegiális háttér. Az államiban már léteznek csekklisták, protokollok a beavatkozásokhoz, míg egy magánellátó képviselője afelől érdeklődött "minek kell a leltár". Vajon hány magánintézet alkalmaz kötelezően kórházi higiénikust? Adatvédelmi munkatársat? Szakembert a betegdokumentumok törvényes archiválására?
Az állami intézményekben az ápolók számára biztosított fizetett szabadság lehetőséget ad a szakmai továbbképzésekre, amely a magánszektorban sajnos nem elérhető. Egy tapasztalt műtősnő, aki több évtizede dolgozik a szakmában, így nyilatkozott: "Az állami szférában rengeteget dolgoztam, de legalább lehetőségem volt a fejlődésre. A magánszolgáltatóknál az MR-vizsgálatokra küldtek, ahol naponta 30 beteget kellett megvizsgálnom. Itt nem voltak szakmai kihívások, és egyre inkább azt éreztem, hogy leépülök, a tudásom értéke pedig csökken." A magánegészségügyben az ápolóknak korlátozott a beleszólásuk a döntésekbe, ugyanakkor a betegek és kliensek elvárásai magasabbak, hiszen a szolgáltatásokért fizetni kell – ez pedig extra pszichés terhet ró a szakdolgozókra. Ráadásul, hiába a kedvezőbb fizikai körülmények, azonnali elbocsátásra számíthatnak, ha a "termelékenység" csökkenése miatt nem szükséges a munkájuk. Jelenleg több magánszolgáltatónál is aktuális a létszámleépítések kérdése.
A szakmai kamaráknak, a döntéshozóknak és a társadalomnak kell kikényszeríteni, hogy a magánellátás ne csak profitot termeljen, hanem tisztességes, szabályozott formában működjön. A kérdés az, hogy a magánegészségügy jelenlegi, zavaros formáját kell-e preferálni egy országban. Biztonságos-e a betegek ellátása, amikor az ellátási kör a profit állása szerint akármikor változtatható? Érdemes-e hagyni, hogy teljesen leépüljön az állami, közfinanszírozott ellátás, és az egész rendszer a profithajhászás martaléka legyen?
