Nem is sejtenéd, honnan merítettek ihletet az Erzsébet híd tervezői!
Éppen hatvan esztendeje, hogy az új Erzsébet híd megnyitotta kapuit a forgalom előtt, 1964. november 21-én. Ez a híd, a város egyik jelképe, máig megőrzi fiatalos lendületét, noha néhány elemében még mindig az elődjének örökségét hordozza. Az elmúlt hat évtized során többször is átfestették, ám egy átfogó felújításon azóta nem esett át. A legjelentősebb átalakítás a villamosvágányok eltávolítása volt, amely új fejezetet nyitott a híd történetében.
Amikor átsétálok az Erzsébet hídon, mindig lenyűgöz a különös dinamikája. Ahogy a hatalmas szerkezet az autók és buszok súlya alatt érezhetően imbolyog, olyan érzésem támad, mintha egy hatalmas vidámparkban járnék. Ennek az az oka, hogy az 60 éve épült átkelő ingapilonos kialakítása hasonlít az elődjéhez: a magasba törő tartóelemei nem rögzítettek a talajhoz, hanem mozognak, és a talpukon el tudnak forgolódni. Én csak II. Erzsébetnek - ahogy szoktam játékosan nevezni - hívom, hiszen az eredeti alapjaira épült. Ha leballagsz a hídfő lábához, a görgő alsó lemezén felfedezheted a "Diósgyőr 1899" feliratot, ami egyfajta időutazásra invitál.
1945. január 18-án a pesti oldalon a harcok zaja fokozatosan elhalkult, de a Duna partján egy másfajta vihar kezdett tombolni. Az Erzsébet híd karcsú láncait hóval és zúzmarával borította be a tél, mintha a város életét összekötő elegáns ívet ünnepelné. Ám a visszavonuló német csapatok figyelmét ez a külső szépség alig vonzotta; ők a város megbénítására és menekülésük biztosítására összpontosítottak. Így hát az Erzsébet híd sem kerülhette el a végzetét. A hírek a robbantásról, mint egy gyorsan terjedő láz, futótűzként száguldoztak a környék lakói között: "El akarják pusztítani a hidat!" - suttogták egymásnak a döbbent szomszédok, akik közül egyre többen merészkedtek le a rakpartra. A téli szürkületben a Duna mintha megfagyott volna, mozdulatlanul várt, mintha ő is tudta volna, hogy valami borzalmas közeleg.
A robbanás mély, dübörgő hangja úgy hatott, mintha a város szíve egy fájdalmas ütéssel megfeszülne. A láncok éles, szívszorító csikordulással tépődtek szét, mintha az acél maga is kiáltana a szenvedésben. A középső szakasz, amely annyi szeretetet, örömet és emléket cipeltek magán, szinte lassított felvételen zuhant alá, bele a jeges víz örvényébe. A pillérek reszketve álltak ellen, majd egy végső, harci roppanással engedték el a terhet. A híd íve fokozatosan eltűnt a tomboló hullámok ölelésében, amelyeket vastag törmelék és a pusztulás hangja borított be.
A robbanás utáni csend még a hidegnél is dermesztőbb volt. A budai oldalon egy idős férfi térdre rogyott, fejét kezébe temetve zokogott. Egy anya a gyermekével a kezében némán figyelte, ahogy a füst lassan elszáll, a helyén pedig csak a törmelék borította jég marad. Az a pillanat, amikor a híd a mélybe zuhant, nem csupán az acél halálát jelentette, hanem egy korszak végét is.
1945 elmúltával a háborús sérülések lassan gyógyultak a városban, de az Erzsébet híd hiánya égető maradt. A tátongó űr a Duna felett olyan volt, mint egy nyílt seb Budapest szívén. A romokat eltakarították, de az árván maradt pesti pillér állandó keserű mementóként emlékeztetett a tragédiára. Csaknem két évtized telt el így. A hídláb körül lassan kezdett visszafoglalni mindent a természet: mohák és vízi madarak találtak rajta otthonra. A helyiek között pedig legendák születtek: néhányan azt mesélték, hogy a pillér éjjelente "sóhajt", mások még azt is tudni vélték, hogy a háborúban odaveszettek lelkei kísértenek rajta.
A hídfő megőrzésének eredeti indoka az volt, hogy 1958-ig a régi híd rekonstrukcióját tervezték. Ekkor azonban a kommunista kormány új irányt vett, és felismerte, hogy szélesebb, nagyobb teherbírású dunai átkelőre van szükség, amely képes hatékonyan kezelni a főváros kelet-nyugati irányú forgalmát. Az autós közlekedés iránti elköteleződésük egyértelműen tükröződik abban, hogy az új híd tervezésénél a kölni Mühlheimer Brücke szolgált inspirációként. Ezen alapötlet köré a hazai mérnökök és várostervezők bátor elképzeléseket szőttek, létrehozva egy szinte hófehér kábelhidat, amely nemcsak a régi hagyományokat hagyta maga mögött, hanem modern formavilágával a szocialista jövő vízióját is hirdette.
A földmunkagépek első dörrenése 1961-ben visszhangzott a rakpartokon. A városlakók eleinte idegenkedve figyelték a munkálatokat. Hogyan pótolhatná bármi azt az eleganciát és történelmet, amit az eredeti Erzsébet híd jelentett? Ám ahogy az acélkábelek felkerültek, és a betonpillérek az ég felé törtek, a két part ismét közeledni látszott egymáshoz. Az átadás határideje 1964. november 7-e volt, a "nagy októberi szocialista forradalomnak" nevezett oroszországi bolsevik puccs évfordulója, ami a akkoriban Magyarországon is piros betűs nap volt.
Csakhogy az építők nem készültek el időre, Budapest ünnepi díszbe öltözésekor még csak a szilárdsági próbák zajlottak. Ez volt az a pillanat, amikor a hídnak meg kellett mutatnia, hogy méltó a város bizalmára. A helyi közlekedési vállalatok nem aprózták el a dolgot: a próbaterheléshez összesen 42 villamoskocsit és hév-mozdonyt, 67 buszt, 24 locsolókocsit és 22 további teherautót állítottak rá az új építményre. A kék, sárga és zöld kocsik sűrű egymásutánja teljesen beborította a hidat. Az emberek a rakpartokról figyelték lélegzetvisszafojtva: vajon bírja-e a szerkezet. Ahogy a villamosok megindultak, majd megálltak, a híd beleremegett, 68 centiméternyit süllyedt, de stabilan állt. A próbát siker koronázta, és szinte hallani lehetett, amint a város egyszerre fellélegzett.
A hidat végül 1964. november 21-én avatták fel, és az eseményre hatalmas tömeg gyűlt össze. A légkör tele volt ünnepléssel, még a 68-as villamos tetején is emberek ültek, izgalommal figyelve a történéseket. Csanádi György közlekedésügyi miniszter szívhez szóló köszöntőt mondott, míg Kádár János pártfőtitkár szalagátvágással pecsételte meg a pillanatot. A megnyitót követően az első tömegközlekedési járat Pestről Budára indult, a 7C jelzésű busz, amely a Keleti pályaudvart Kelenfölddel kötötte össze. Az emberek örömükben tapsoltak, integettek, sőt, néhányan a könnyeikkel küzdöttek. A ködös novemberi időben a nap fényei áttörtek a felhők között, és táncot jártak a híd hófehér íve felett, mintha az ég maga is áldását adta volna az újonnan létrejött csodára.
A villamosok a híd középső sávjában közlekedtek, míg a hídfőknél kialakított megállók a két oldalra helyezkedtek el. E közlekedési rendszer alapvetően ideiglenes megoldásként lett tervezve, ezért a sínekhez nem készült megfelelő alépítmény; a vágányokat közvetlenül a hídszerkezethez rögzítették. Ennek következményeként a nehéz járművek rezgései teljes mértékben átszivárogtak a hídszerkezetbe, ami már egy évtized leforgása alatt is jelentős károkat okozott. A villamosforgalom 1972 végén azért is szűnt meg a hídon, mert a kelet-nyugati metróvonal átadásával az amúgy is elavulttá vált.
