Van egyfajta rend, ami körvonalazza a tudomány megvetésének megnyilvánulásait.

Tuboly Ádám Tamás, az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport vezetője április 29-én a Qubiten közzétett cikkében éles kritikát fogalmazott meg Ungáry Krisztián történész számára, aki egy videóban kifejtette, hogy a tudomány legfőbb célja az igazság keresése. Az alábbiakban olvasható a történész válasza.

Tuboly Ádám Tamás véleménye teljesen jogos, amikor hangsúlyozza, hogy a tudomány sokszínű feladatokkal bír, és az igazság keresése önmagában nem elegendő és nem elég precíz célkitűzés. Nagyra értékelem a Youtube-videóm kapcsán adott kritikáját, amely lehetőséget nyújt számomra, hogy finomítsam a saját nézeteimet. Köszönöm neki ezt a lehetőséget!

Bizonyára egyetérthetünk abban, hogy a tudományos tevékenység középpontjában a valóság felfedezése és megértése áll. A természettudományok esetében a megismerés látszólag egyértelműbb és objektívebb alapokon nyugszik, mint a társadalomtudományokban, ahol a társadalmi jelenségek bonyolult tudati folyamatok következtében nehezen elemezhetők. Azonban léteznek átmenetek, mint például a gazdaságtudományok területén, ahol a két megközelítés között érdekes interakciók figyelhetők meg.

A megismerés mértéke koronként változik; ha derűlátóak vagyunk, akkor valószínűsíthető, hogy elmélyültebbé, összetettebbé válik. Ezért az nem mindig állja meg a helyét, hogy minden tudományos felismerés idővel megcáfolódik vagy megcáfolódhat. Van ilyen, de a többségük feltehetően csak szűkebben értelmezhető lesz az újabb felimerések következtében, amelyek szélesebb alapokból indulnak ki. Erre klasszikus példa az eukleidészi és a Bolyai-geometria, vele a klasszikus newtoni fizika és a relativitás elméletén alapuló mai (hangsúlyozva: mai) fizika. Bizonyos megszorításokkal (például a téridő szűkebb értelmében) a klasszikus fizika nem veszíti el érvényét. A hagyományos műszaki berendezések tervezését például kielégítő a klasszikus mechanika törvényszerűségeit figyelembe véve tervezni. Egy űrkutatási vagy egy kvantumelméleti kérdésben viszont ez már nem feltétlenül lenne elegendő.

Bírálható korábbi állításomat bizonyára az én esetemben is befolyásolta a kor szellemének jelentős megváltozása. Az informatika megjelenésével kialakuló virtuális térben a korábbi időkhöz képes hasonlíthatatlanul áradnak az információk. Mindaz, ami egykor csak a kocsmaasztaloknál hangzott el, ma közvetlenül és félelmetes információtömegben jelenik meg mindenki számára elérhetően. Közöttük olyan állítások, amelyekkel kapcsolatban már nem is lehet tényszerűségekről beszélni, sem "megismerésről", hanem valóban arról, hogy ezek elfogadhatatlanok, mert hazugságok. Mivel ennek a társadalmi - és főleg politikai - életet rendkívül befolyásoló folyamatoknak az erőterében élünk, nem tudtam, és nehezen tudom magam kivonni a hatásuk alól.

Ilyen körülmények között a klasszikus fogalmak – mint például az igazság és a hazugság, a jóság és a gonoszság, a tisztesség és a becstelenség – felerősödnek és élesebben kirajzolódnak. Ezek a kérdések sokkal inkább a filozófia területére tartoznak, mintsem a tudományos megközelítések világába. A filozófia feladata nem csupán a dolgok megismerése, hanem azok mélyebb megértése is. E gondolatokat hűen tükrözi Szókratész híres mondása: "A vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet." Az ilyen mélyreható állítások, akárcsak a művészeti alkotások, időtlenek maradnak, és a későbbi korokban sem veszítik el érvényességüket.

Kritikusom sajnos úgy tűnik, néhány helyen félreérti az üzenetemet. Nem azt igyekeztem hangsúlyozni, hogy a természettudományok ne lennének "kemény" tudományok. Ugyanakkor azt sem állítom, hogy a társadalomtudományokban a megfigyelő szerepe ne lenne jelentős – hiszen a természettudományban is jól ismert, hogy a mérési folyamatok visszahatnak az eredményekre. Az előadásom célja csupán az volt, hogy felhívjam a figyelmet a tudományos területek összefonódására. Nem titok, hogy a mai világban, ahol a hazugságot sokszor igazságként tálalják, ez a kérdés különösen aktuális.

Magyarország Alaptörvényének érvényben lévő X. cikkelye, amely rendkívüli gyorsasággal változik, világosan kimondja, hogy az állam nem jogosult a tudományos igazságok megítélésére. A tudományos kutatások értékelése kizárólag a tudomány művelőinek hatáskörébe tartozik. Ezen kívül a törvény garantálja a tudományos kutatás és a művészeti alkotás szabadságát, valamint a tanulás és a tanítás szabadságát is, a törvényben meghatározott keretek között. Az Alaptörvény hangsúlyozza, hogy a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) függetlensége védendő érték, ami tükrözi a tudományos közélet és a kutatás szabad fejlődésének fontosságát az országban.

A mindennapi gyakorlatban komoly feszültség tapasztalható az Alaptörvény elveinek és a kormányzati intézkedések között. A kormány, feladatainak megfelelően, folyamatosan értékeli a tudományos kutatásokat. Ezt az értékelést végzi, amikor a költségvetési források elosztásáról dönt, illetve akkor is, amikor olyan intézményrendszert alakít ki, amely párhuzamos a tudományos intézményekkel, de kizárólag politikai megfontolásokra épít. Emellett a tudomány képviselőinek, akikről vélt vagy valós érdemeket tulajdonítanak, állami kitüntetéseket is átad. Egy valóban működő parlamentáris demokráciában a költségvetési források elosztásánál figyelembe kellene venni a kizárólag érdemek alapján kiválasztott tudományos elit ajánlásait. Nem lenne helyénvaló, hogy párhuzamos és versenytársi intézményeket hozzanak létre a tudomány képviselőinek véleménye nélkül (ahogy azt a tudományos evaluáció fogalma is sugallja), és a kitüntetések odaítélését sem a tudományos közösség megkérdezése nélkül kellene végezni.

2010 óta Magyarországon egy teljesen ellentétes irányvonal figyelhető meg. Az MTA szenved a legnagyobb mértékben, de a magyar társadalom egészének is kárára válik ez a helyzet. Nem csupán a tudósokat érinti hátrányosan, hanem a társadalom érdekeit is veszélyezteti, amikor politikai okokból tudományos sarlatánok kerülnek előnyös helyzetbe.

Jómagam 2020-ban írtam az MSZMP volt párttitkárjelöltjéről, a Magyar Igazság és Élet Pártja képviselőjelöltjéről, a Magyarságkutató Intézet ünnepelt szakértőjéről, a darwinizmus és a finnugor eredet tagadójáról, a Magyar Érdemrend tisztikeresztje 2013-as kitüntetettjéről és a (nem akkreditált) Szent Korona Szabadegyetem, valamint a Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király "Egyetem" "professzoráról", Bakay Kornélról. Nem tudom eldönteni, hogy ennek a cikknek volt-e szerepe abban, hogy Bakay néhány héttel később a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét is megkapta. Az, hogy személyében egy tudományos sarlatánról van szó, aki nem mellesleg saját élettörténetét is meghamisítja annak érdekében, hogy magát a kommunizmus áldozatának tüntethesse fel, már korábban is ismert volt. A NER ennek ellenére vagy épp ezért úgy gondolta, hogy őt kell követendő és dicséretes példaként állítani a magyar társadalom elé.

Azt gondolom, ha más nem, ez a példa kellően megvilágítja azt, hogy mire gondoltam, amikor az "igazság" kifejezést használtam előadásomban (a pontosabb "valóság" helyett). Ugyan elméletileg nem kizárható, hogy a jövőben kiderülnek olyan körülmények, amelyek miatt a finnugor eredettel szemben más magyarázatok lesznek relevánsak, mint ahogyan elméletileg az is elképzelhető, hogy a Mengyelejev-táblázat szerepét a fizika és kémia magyarázatában valamikor valamilyen más, az adott szempontból plauzibilisebbnek tűnő módszer veszi át. Azt azonban tényként szögezhetjük le, hogy 2013-ban és 2020-ban a politikai döntéshozó úgy minősítette példaértékűnek a kitüntetett szakértő tudományos teljesítményét, hogy pontosan tudta, hogy ez tudományosan teljesen megalapozatlan. Ne legyünk annyira naivak, hogy csak az történt, mert elfelejtették megkérdezni a tudomány képviselőit. Rendszer van abban, ahogyan szembeköpik a tudományt. A Lénárd Fülöpről szóló podcastom arra akart példát hozni, hogy ez minden tudományterületen elkövethető.