Űrhajósok a világ körül: Magyarország helyzete meglepően kedvező!
Az űrkutatás története során számos ország állampolgárai mérföldköveket értek el, amikor az emberi űrrepülésről van szó. A világ első űrhajósai közé tartozó országok közül a Szovjetunió volt az, amely 1961 áprilisában Juri Alekszejevics Gagarin személyében az első embert küldte az űrbe. Ezt követően az Egyesült Államok 1962-ben John Glenn révén csatlakozott az űrutazók népes táborához. A feloszlott országok története különösen érdekes színt hoz a globális űrversenybe. Az egykori Szovjetunió utódállamai közül például Ukrajna és Kazahsztán is jelentős szerepet játszott az űrkutatásban, hiszen a Bajkonuri űrközpont, amely a Szovjetunió idején épült, ma is működik. A kelet-nyugati űrverseny időszaka a hidegháború feszültségeivel volt átszőve. A nyugati világban az Egyesült Államok mellett más országok is próbáltak lépést tartani, így például Franciaország és az Egyesült Királyság is megkezdte saját űrprogramját. Az űrkutatás folyamata során nemcsak az első űrhajósok története vált híressé, hanem a második generációs űrutazók is, akik gyakran új kihívásokkal néztek szembe. A világ számos pontján, a különböző politikai és gazdasági háttérrel rendelkező országok igyekeztek megvalósítani az űrbe jutás álmát, ezzel új utakat nyitva a tudomány és a technológia fejlődése előtt. Így a tudományos felfedezések és a nemzetközi együttműködés révén a jövő űrkutatása már nem csupán a nagy hatalmú országok privilégiuma, hanem egy globális törekvés, amelyben a feloszlott államok öröksége és a világ minden tájáról érkező új szereplők is helyet kapnak.
Bár a Nemzetközi Űrállomás elnevezése már önmagában is a nemzetközi együttműködés szellemét idézi, a valóságban csupán három ország — az Egyesült Államok, Oroszország és Kína — vállal szerepet az emberek űrbe juttatásában. Ez a helyzet rávilágít arra, hogy a globális összefogás ellenére a világ űrkutatásának vezetői továbbra is szűk körből kerülnek ki.
A világűr felfedezése a Szovjetunió érdeme, amely még a 70-es években indította el az Interkozmosz programot, így megnyitva az utat a globális közönség számára. Magyarország a hetedik országként lépett be az űr felfedezésének színpadára Farkas Bertalan személyében, ezzel olyan fejlett és gazdag nemzeteket megelőzve, mint például Japán, az Egyesült Királyság, Olaszország vagy Kína. A különbség még szembetűnőbb, ha figyelembe vesszük, hogy Afganisztán korábban küldött embert az űrbe, mint ezek a nagyhatalmak.
A Földön 195 ország van, közülük 51 küldött űrhajóst az űrbe - az országok háromnegyede tehát még nem. A számokkal persze óvatosan érdemes dobálózni, mivel volt olyan eset, amikor mondjuk két országból egy lett. Ilyen Németországé, ahol egy helyre számoljuk a kelet- és nyugatnémet űrhajósokat, így ötödikek az űrhajósok számát tekintve.
A történet másik aspektusa, hogy a Szovjetunió szétesése, bár általában nem érzékelhető, a különböző történetírásokban újraértelmezte a szereplők helyét. Az egykori szovjet űrhajósok közül sokan új nemzeti identitásra leltek, így az azeri, belorusz, litván, kazah, ukrán és üzbég űrhajósok is a saját nemzeteik képviseletében folytatták pályafutásukat. Érdekes, hogy ketten, Szergej Kirkaljov és Alekszandr Volkov, a Mir űrállomás fedélzetén váltak orosz állampolgárokká, ezzel is szemléltetve az űrkutatás nemzetközi dimenzióját és a politikai határok fluiditását az űrben.
Fontos, hogy a hivatalos állampolgárság alapján vizsgáljuk a kérdést, ezért nem soroljuk be a francia nevű kanadai űrhajósokat a franciák közé. Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy Bjarni Tryggvason, aki kanadaiként űrbe repült, valójában Reykjavíkban született, így nagylelkűen az első izlandi űrhajósnak is tekinthetjük. Ha a születési helyet vesszük figyelembe, akkor Michael Collins, az Apollo-11 legénységének Hold körüli tagja, aki Róma szülötte, szintén említést érdemel, hiszen az olasz fővárosban emléktáblája is található. Mielőtt túl messzire kalandoznánk, érdemes megjegyezni, hogy a külföldi születés és az országváltás különösen gyakori az űrhajósok körében, ami gyakran politikai vagy diplomáciai okokra vezethető vissza.
Az India és Kína közötti helyzet igencsak bonyolult. India 1984-ben először küldhetett űrhajóst a világűrbe, de Kalpana Chawla, aki az amerikai űrprogram keretein belül repült, csak néhány évvel az űrsiklós küldetése előtt, a 90-es évek közepén vált amerikai állampolgárrá. Érdekes módon az Egyesült Államokban számos indiai származású nő dolgozik űrhajósként. Például Sunita Williams, aki tíz hónapot töltött a Nemzetközi Űrállomáson, apai ágon indiai, míg anyai ágon szlovén gyökerekkel rendelkezik.
Az Egyesült Államoknak több kínai, hongkongi, tajvani űrhajósa is van, közülük Taylor Wang volt az első kínai származású ember az űrben 1985-ben. A Kínai Népköztársaság hivatalosan csak 2003 októberében juttatta fel első űrhajósát Jang Livejt, őt viszont egy teljesen saját űrprogram keretében, ami azóta saját űrállomásnál és holdraszállás előkészítésénél tart.
A nagyobb űrhajós nemzetek közül Ausztrália képviselője, aki 2021-ben a Blue Originnel repült először az űrbe, viszonylag későn lépett be a felfedezések világába, pedig ausztrál űrhajósok már az amerikai állampolgársággal rendelkezve is részt vettek űrutazásokon a nyolcvanas években. Az első török űrhajós, Alper Gezeravcı, 2024 januárjában hagyta el bolygónkat az Axiom-3 misszió keretein belül, és vele együtt utazott az első norvég asztronauta, Marcus Wandt is. Az elsők sorához 2025 áprilisában, a Blue Origin fedélzetén csatlakozott Aisha Boew, a Bahama-szigetek képviseletében.
Hazatérve, úgy tűnik, hogy a közép-európai térségünkben egy különleges szimpátia alakult ki: a csehek is készülnek második űrhajósuk, Aleš Svoboda küldetésére. Eközben a Kapu Tiborral egy fedélzeten utazó Sławosz Uznański-Wiśniewski a második lengyel űrhajós szerepét tölti be.
