Szabó Magda alkotásai olyan tükrök, amelyek révén saját lelkünk mélységeit fedezhetjük fel.
Mónika irodalmi életünk kiemelkedő alakjaként mutatja be Juhász Annát, aki örömmel tapasztalja, hogy ezen a fiatalok által "offline találkozónak" titulált estén mennyien összegyűltek. Ez az esemény azonban valójában nem más, mint az élet megnyilvánulása, hiszen életünket is átszövik az olvasmányélményeink. Szabó Magda művei olyan tükrök, amelyekben az ember varázslatos módon mindig saját lelkét pillanthatja meg. Mónika kíváncsian kérdezi, melyik regényét olvasta elsőként. "Az őzt" - feleli Anna -, és elmeséli, hogy még egészen fiatalon került a kezébe, mivel édesapjuk, Juhász Ferenc költő – aki Szabót a legnagyobb magyar prózaírók egyikének tartotta – nyár elején mindig egy hosszú listát adott át a nővérével, amelyen az őszig kötelezően elolvasandó könyvek szerepeltek, és ez a regény is közöttük volt.
Anna ezen a ponton egy különleges pillanatot megélve felolvassa Szabó Magda Gutai Magdának írt levelezőlapját. E levelekben nem csupán a barátság, hanem a köztük lévő bizalom is megnyilvánul, ami a két alkotót szorosabbra fűzi. Ezt követően Mónika felveti a Liber Mortis című kötetet, amely Szabónak férjéhez, már elhunyt partneréhez írt leveleit és naplóját tartalmazza. Ezzel a beszélgetés egyik központi témáját érinti: az irodalom és a "valóság" összefonódását. Mónika számára ez a munka túlzottan személyes, hiszen úgy érzi, hogy a "kívülállóknak" nem lehet elegendő rálátása az ilyen intim gondolatokra. Az emberi kapcsolatokban mindannyiunkat foglalkoztat az a vágy, hogy szeressenek minket, hogy "valakié" legyünk, és hogy valóban lássanak bennünket. Anna válasza rávilágít, hogy Szabó Magda e könyvével, valamint más naplóival is példát mutat számunkra a kapcsolatok mélységére. Az a tény, hogy halott férjének úgy ír, mintha még mindig élne, arra utal, hogy az életet és a halált egyfajta egységben szemlélte, ahogyan Pilinszky is fogalmazott. Ezt a szemléletet érdemes lenne nekünk is magunkévá tenni, hiszen az életünket legteljesebben akkor élhetjük meg, ha minden pillanatot úgy értékelünk, mintha az lenne az utolsó.
Nemes Nagy Ágnes és Szabó Magda kapcsolatát egy olyan levélrészlet felolvasása segít jobban megismernünk, amelyben Szabó az élete részének, a bajtársának nevezi Nemes Nagyot, szintén múlt időben, annak már a halála után. Miután elhangzik, Anna kimond valami nagyon fontosat: hogy az irodalomban mindig a nyelv hordozza a lényeget, nem a történet.
„Melyik regényébe csempészte bele a legtöbb saját élményét?” – kérdezi Mónika kíváncsian. Anna válasza nem olyan egyszerű, mint elsőre tűnne, hiszen Szabónak rengeteg arca van, és szinte minden művében felfedezhetünk egy-egy részletet az életéből vagy személyiségének egy aspektusát. Egy 2003-as interjúban azonban A pillanatot nevezte el önéletrajzi regényének. Az előzőleg említett Az őz jelentős hatással volt Annára, különösen a tények és fikció viszonyával kapcsolatban. Ebben a művében Szabó Encsy Esztert, egy nem éppen pozitív karaktert, mesterien alakította, és ahhoz saját tapasztalataiból is merített. Olyan író volt, aki bizalmatlanul nézett a „jó emberekre”, mivel úgy vélte, hogy jóságukkal előre próbálják „kifizetni” a környezetüket.
Mindannyian magunkkal hordozunk egyedi történeteket és érzéseket, ami miatt sokfélék vagyunk. Képesek vagyunk odaadó figyelemmel lenni mások iránt, ugyanakkor szinte mindannyiunk életében akadnak olyan emberek, akikkel a múltban nézeteltéréseink voltak, és emiatt a kapcsolatunk feszültté vált. Szabó művei rávilágítanak a kapcsolataink színes spektrumára, valamint azokra az indulatokra, amelyek ezeket jellemzik. Különösen fontos témát érintenek a generációk közötti megértés nehézségei, és azt is, hogyan tudunk együtt élni olyanokkal, akik másképp látják a világot, mint mi. Mózese például útmutatást nyújthat arra vonatkozóan, hogyan érthetjük meg jobban a családunk különböző tagjait és az ő perspektíváikat.
Lehet-e a Für Elisét önéletrajzi könyvként olvasni? - kérdezi a házigazda. Valamiként Cili is, Dódi is Szabó Magda benne, annak jelzéseként, hogy sokfélék vagyunk egyszerre; esetleg annyira sokfélék, hogy az író nem képes az összes jellemvonást egy személybe belesűríteni. Cili és Dódi egymás tükörképei, fény és árnyék. Cili túlzottan, szinte sematikusan jó, Dódi lehetetlen, önző karakter. Szabó általuk a legőszintébben, kegyetlen igazmondással mutatja be magát. Egy regény soha nem "a" valóság, akkor sem, ha sok benne az autobiográf rész, summáz Anna.
A kérdés, amely a nézőkben felmerül, az, hogy Szabó Magda mennyire formálta meg a Kádár-rendszerhez fűződő viszonyát, és mennyire alkalmazkodott annak elvárásaihoz, például az „Álarcosbál” vagy a „Születésnap” című műveiben. Anna különösen rajong az „Álarcosbál” iránt, mert számára ez a darab az átváltozás fontosságáról, a maszkok mögötti rejtőzködésről és az identitásunk sokféleségéről szól. A kérdés, hogy Szabó Magda mennyire felelt meg a kultúrpolitikai elvárásoknak, és milyen mértékben alkalmazkodott, rendkívül érzékeny téma. A múltbeli döntéseket ma talán nehezen értjük meg, és egy olyan hosszú élet, mint az övé, számtalan kihívást hozhatott magával. Az írók gyakran kénytelenek figyelembe venni különféle kényszereket. Például Nemes Nagy Ágnes Pilinszkyről azt írta, hogy az ’50-es években úgy közlekedett Budapesten, mint egy fehér antilop, a falhoz lapulva. Az idő múlásával a helyzet javult, és a kényszerek is enyhültek. Ugyanakkor Szabó Magda értékrendje, függetlenül a korszakok váltakozásától, megmaradt állandónak, és minden egyes művében erőteljesen érezhető.
