Szele Tamás: A Putyin-paradoxon – egy izgalmas és provokatív elemzés, amely a modern politika bonyolult világát tárja elénk. A mű középpontjában Vlagyimir Putyin politikai stratégiája áll, amely egyszerre vonzza és taszítja a figyelmet. A szerző mélyrehat

Nagyon figyelemreméltó gondolatokat ismertet Alekszandr Baunov, a Carnegie Oroszország-Eurázsia Központ vezető munkatársa, volt orosz diplomata és az orosz politika szakértője a The New York Times véleményrovatában, melyek most, hogy Trump elnök igen rövid határidőt adott Putyinnak az ukrajnai fegyverszünet életbe léptetésére, mindennél aktuálisabbak: érdemes odafigyelni arra, mit mond egy orosz szakértő arról, hogy mit akar valójában a Kreml. Nos, lássuk. Megjegyzéseimet szokás szerint csillag alatt teszem meg, a bekezdések végén.

Vlagyimir Putyin, saját állítása szerint, nem egy átlagos vezető. Nevezhetjük egy ügyvédnek a cári trónon. Már hivatali ideje kezdetétől fogva támaszkodott jogi hátterére, mint elnöki pozíciójának szerves részére és alapjára. Mindig hű maradt ehhez a gondolkodásmódhoz.. "Végül is jogi diplomám van" - mondta májusban egy üzletemberekből álló csoportnak, válaszul azokra az aggodalmakra, hogy a békeszerződés visszahozhatja a nyugati versenytársakat Oroszországba. "Ha ideadják nekem a megállapodásokat, átlapozom, és megmondom, mit kell tenni".*

*Hej, csak lefogadom, magas lenne ám a doktor úr konzultációs óradíja...

Sokan hajlamosak úgy vélekedni a diktátorokról, mint akik féktelenül tapossák el a jogot – és ez a megállapítás bizonyos értelemben helytálló. Azonban egy olyan vezető, mint Putyin, aki a titkosszolgálatok precíz hierarchiájából került a hatalom csúcsára, számára éppoly lényeges a törvényes keretekre való hivatkozás, mint a törvények megszegése. Oroszországban a politikai elnyomás legújabb megnyilvánulásait mindig jogszabályok módosítása vagy új törvények bevezetése előzi meg. Ez lehetővé teszi, hogy egyre több embert vonjanak felelősségre „a törvény szerint”, elkerülve a jogsértések klasszikus, közvetlen megközelítését.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy Putyint Jelcin választotta ki utódjának, állítólag a titkosszolgálatok javaslatára. Jelcin nemcsak a karrierjét egyengette, hanem támogatta az első jelentősebb politikai lépéseit és intézkedéseit is.

A jogrend folyamatos kiterjesztése egyetlen ember hatalmi ambíciói érdekében végül is mélyebb, összetettebb indoklást követel meg. Putyin politikai pályafutása valójában arról szól, hogy a törvények mögött rejlő, mélyebb legitimációs forrásokat keresi, miközben hatalmát személyes megszállottsággal igyekszik megőrizni. Ez a hódítás iránti vágy, ami az Ukrajna ellen folytatott háborúját is mozgatja: célja, hogy katonai diadal révén Oroszország visszanyerje helyét a világ nagyhatalmai között. Ugyanakkor ez a cél a Nyugat elismerése nélkül elérhetetlennek tűnik. Egyre világosabbá válik, hogy Putyin számára ez az elismerés nem válik valóra.

Legyen fából, legyen vaskarika – nem könnyű feladat, kedves goszpogyin.

A legitimáció mindig is kihívást jelentett a diktátorok számára. Hiába tűnnek erősnek, a hatalmuk alapja mégis ingatag, hiszen nem a nép valódi akaratából fakad. Ez a tény világosan megmutatkozik abban, ahogyan az autokraták manipulált népszavazásokra és választásokra támaszkodnak. Például Putyin 2020-ban népszavazást tartott, hogy meghosszabbíthassa hivatali idejét, miközben a hatévente esedékes választások csupán arra szolgálnak, hogy fenntartsák a látszatot: a nép támogatja őt. A diktátorok viszont csak korlátozottan építhetnek a választásokra. Számos zsarnok számára a legitimáció valódi mértéke a nemzetközi porondon dől el. A hivatalos látogatások, csúcstalálkozók és a sikeres katonai hadjáratok mind-mind azt a célt szolgálják, hogy megerősítsék helyüket a világpolitikában és igazolják hatalmukat.

Putyin hivatali pályafutásának kezdeti szakaszában a nyugati politikai vezetőknek udvarolt, miközben sikeres hadműveleteket irányított a második csecsen háború során. Azonban 2012-ben, amikor bejelentette, hogy visszatér az elnöki posztra, a döntése széleskörű tiltakozások sorát váltotta ki. Ekkor új irányba terelte politikáját, és a "romboló nyugati befolyással" szemben a hagyományos orosz értékek védelmére hirdetett háborút. Ez a váltás közvetlen összecsapást jelentett a Nyugattal, amelynek színhelye Ukrajna lett. Ezt követően következett be a Krím félsziget annektálása, amelyet a történelmi igazságtalanság helyreállításaként állítottak be, valamint a kelet-ukrajnai területek megszállása. Az ország 2022-es teljes körű inváziója, amelyet villámgyors hadműveletként terveztek, a feszültségek csúcspontját jelentette.

A Bolotnaja téri demonstrációk, amelyek során a hivatalos adatok szerint legalább 85 ezer ember gyűlt össze, de valószínűleg ennél sokkal többen is részt vettek, komoly kihívást jelentettek Putyin önbizalmának. A probléma azonban az, hogy ez az önbizalom nem szenvedett komolyabb csorbát; inkább úgy próbálta megmagyarázni a tiltakozásokat, hogy azok csupán a nyugati világ ártalmas befolyásának következményei, hiszen szerinte elképzelhetetlen, hogy egy orosz ember ne támogassa őt. Ez a mentalitás ismerős lehet, hiszen a mai Budapest utcáin is fellelhetők hasonló gondolkodásmódok.

Ezek feltűnően sikeres erőfeszítések voltak a hazai támogatás megnyerésére. De egyben törekvések is voltak arra, hogy átformálják, ne pedig megszakítsák Oroszország és a Nyugat kapcsolatát. A Kreml még a Krím annektálása és a kelet-ukrajnai konfliktus után is folytatta a tárgyalásokat - leginkább a minszki megállapodások formájában -, amelyek célja a diplomáciai elszigeteltség megszüntetése és a nagyhatalmak asztalánál elfoglalt helyének visszaszerzése volt. Ezek az erőfeszítések kudarcba fulladtak, és Putyin úr úgy döntött, hogy emeli a tétet. A Kreml azonban még ma is hajlandó bizonyos fokú rugalmasságot tanúsítani.*

*Igen, mindenki szeretne bekerülni az úri kaszinóba, de azért nem mindegy, hogy tagnak, vagy segédportásnak veszik fel az embert.

Bár a Kreml határozott kommunikációja eddig jellemezte a helyzetet, most úgy tűnik, hogy néhány szélsőséges követeléstől visszalépett. Márciusban Putyin olyan ambiciózus javaslatokat vetett fel, mint például az Ukrajna feletti ENSZ-megbízotti jogkör megszerzése vagy választások lebonyolítása, mint a tárgyalások megkezdésének egyik alapfeltétele. Mostanra azonban ezek az elképzelések eltűntek a ködből. Moszkva már nem tartja fenn azt az álláspontját, hogy a közvetlen tárgyalások Ukrajnával értelmetlenek, és hogy minden valós megállapodást előbb a Nyugattal kellene megkötni. Az ukrán parlamentben a közvetlen tárgyalások tilalmának feloldására irányuló szavazás követelése is halkul, mintha csak a sztyeppe homályába merült volna.

Az újonnan felfedezett rugalmasságnak persze vannak korlátai. Moszkva nem mondott le fő követeléseiről. Ez azért van, mert az elmúlt három évben az Oroszországi Föderáció - annak ellenére, hogy a Kreml vonakodik a teljes körű mozgósítástól - háborúban álló országgá vált. Az ellenség mitikus gonosszá nőtte ki magát; a katonák hősök; több a halott és a sebesült, mint bármelyik háborúban a második világháború óta; a hadigazdaság pörög; a másként gondolkodókat elnyomják. Még Putyin is egyre gyakrabban beszél "háborúról", és nem "különleges katonai műveletről". Minél hosszabb ideig tart és minél szélesebb körű a háborús erőfeszítés, annál meggyőzőbbnek kell lennie az eredménynek.*

*Ha a siker mértéke csupán csekély, azt is ünnepelhetjük, mint a legnagyobb diadalt, hiszen ez új kapukat nyit meg a jövőbeli győzelmek előtt. Az Oroszországi Föderáció fennállásával azonban biztosra vehetjük, hogy a béke csak illúzió marad. Talán jobb lenne, ha már most véget vetnénk ennek a helyzetnek.*

Itt lépnek be a képbe a tárgyalások. A Kreml egyértelműen úgy tekint rájuk, mint egy helyszínre, ahol olyan győzelmet arathat, amelyet eddig a csatatéren képtelen volt elérni. Ez megmagyarázza azt az abszurdnak tűnő követelést, hogy Ukrajna vonuljon vissza azokról a területekről, amelyeket Oroszország nem is ellenőriz. Putyin számára a győzelem nem csupán a területfoglalásról szól - hanem a feltételek diktálásáról, a határok újrarajzolásáról és az "új realitások" elismeréséről. Így biztosíthatja Putyin saját maga számára az áhított legitimitást.

Nem meglepő, hogy ezt a nézőpontot nehéz felfogni. Még a Trump-kormányzat olyan tagjai is, akik látszólag Putyin iránti szimpátiát mutatnak, úgy vélik, hogy a Kreml túlzott követeléseket támaszt. Trump elnök egyre inkább frusztráltnak tűnik; a békefolyamat 50 napos határidejének mostani "10 vagy 12 napra" csökkentése arra utal, hogy türelme a végéhez közeledik. Ukrajna helyzetét tekintve, a háborús fáradtság és a fájdalmas kompromisszumok mérlegelése ellenére nincs okunk feltételezni, hogy elfogadná Moszkva ultimátumát - még akkor sem, ha annak egyes elemei Washingtonban támogatásra találnak.

Már jóval Trump hivatalba lépése előtt Oroszországban széles körben elterjedt a szuperhatalmak közötti "nagyalku" eszméje. Az 1945-ös jaltai konferencia szolgált alapul, ahol a Nyugat állítólag elfogadta a szovjet befolyási övezetek tiszteletben tartását. Ez a koncepció áll Moszkva visszatérő vágyának, az "új Jalta" megvalósításának hátterében, amely Oroszország jelenlegi követeléseinek formális legitimációját célozza. Kevesen emlékeznek azonban arra, hogy a jaltai megállapodás végül kudarcot vallott. A várt harmónia helyett inkább egy hidegháborús korszak kezdődött. Sztálin, aki a legitimitás és az erő között vacillált, végül az utóbbit választotta, ami a világ megosztottságához vezetett.

Úgy tűnik, Putyin hasonló dilemmával küzd: a terjeszkedés vágya és az elhódított területek feletti kontroll legitimálása között ingadozik. Miután legyőzte Sztálinhoz hasonló kétségeit, valószínű, hogy végül ő is ehhez a döntéshez folyamodik – de az erőre fog támaszkodni, nem pedig arra, hogy a Nyugat támogassa hódításait és hatalmát. Ez utóbbi talán egyfajta győzelem lenne, de nem az, amit ő igazán vágyik elérni.

Baunov vezércikkének mondanivalója egyértelmű: Putyin olyan elvárásokat támaszt, amelyek teljesítése lehetetlen. A célja lehet a nemzetközi elismerés megszerzése vagy területi hódításainak megőrzése, de a két dolog egyszerre nem kivitelezhető. Gyermeteg dolog ilyesfajta lehetetlenségeket követelni, még ha politikai körökben nem is számít ritkaságnak. Éppen ezért biztosra veszem, hogy a következő tíz-tizenkét napon belül nem fogunk tanúi lenni sem fegyverszünetnek, sem az orosz-ukrán béketárgyalások megkezdésének. Ennek következményeként Donald Trump, mint egy másik felnőtté vált óvodás, sértettnek fogja érezni magát, és súlyos válaszlépésekkel fog reagálni. A helyzet így csak tovább fog romlani.

Egy valódi békekötéshez valakinek engednie kéne, és ez a valaki a változatosság kedvéért most Putyin kéne legyen.