Ahol nincs változás, ott a ragaszkodás rejlik.

Ahogy szemlélem az emberek viselkedését, gyakran elgondolkodom azokon, akik úgy tűnik, hogy örökösen panaszkodnak, sajnáltatják magukat, vagy éppen mártírként szenvednek. Ez a hozzáállás néha olyan, mintha egy különleges sportágat űznének, ahol a szenvedés és az önsajnálat a főszereplő.

Elkerülhetetlenül foglalkoztat a kérdés: hogyan lehet úgy élni, hogy soha semmi ne legyen megfelelő – tényleg, szó szerint soha, semmi. Milyen módon alakíthatók a mindennapok úgy, hogy kifogások sokaságával kell együtt létezni, hiszen szembesülni a valósággal semmiképpen sem opció. Hogyan lehetséges, hogy mindig, minden helyzetből kiütközik valami, ami egyértelműen negatív, szörnyű, és minimum bosszankodásra ad okot? Az ember néha úgy érzi, mintha a világ egy hatalmas csapda lenne, ahol a kiútként felkínált lehetőségek mind csak illúziók.

Számomra mindez egy titokzatos labirintus. Néha én is felnőttként nyöszörgök, és nekem sem mindig sikerül megtalálni az elégedettséget, de úgy érzem, hogy a fent említett mentalitások az élet örömének valamilyen mértékű hiányát jelentik. Ezzel a gondolattal képtelen lennék együtt élni, míg nap mint nap szembesülök a saját belső démonjaimmal. Aztán felfedeztem egy olyan igazságot, amely nem általános érvényű, mégis sokakat érint, és amit az érintettek ritkán ismernének be vagy látnának be, pedig mélyen igaz.