Fodor Marcsi: A korabeli nők számára az volt a kihívás, hogy bizonyítsák: nőként egyáltalán képesek írni. - Könyves Magazin

„Amikor az irodalomórákon nem találkozunk női szerzők munkáival, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ők sosem léteztek” – osztotta meg gondolatait Fodor Marcsi interjúnk során. Marcsi egy olyan sorozatot indított, amely a 19. században alkotó női írók életét és munkásságát állítja a középpontba. Ezek a szerzők sokszor az irodalmi élet kiemelkedő alakjaivá váltak, könyveik nagy népszerűségnek örvendtek, ám mára sokuk neve szinte teljesen feledésbe merült.

Fodor Marcsi, újságíró és író, Facebook-oldalán rendszeresen oszt meg lenyűgöző nőtörténeti érdekességeket, és kiemelt figyelmet fordít a női alkotók és tudósok életére és munkásságára. Az őszi hónapokat az irodalom jegyében kezdte, bemutatva egy, a 19. század közepén készült, nőket ábrázoló tablóképet. Bejegyzéseiben felfedezi a mára már sok esetben feledésbe merült 19. századi női alakok életét és irodalmi munkásságát, miközben a korszak számos jellemző vonására is fényt derít. A szerzővel folytatott beszélgetés során nemcsak a magyar tananyagban alig említett női írók munkásságáról esett szó, hanem Marcsi személyes kedvenceiről is, akik különösen közel állnak a szívéhez.

A téma felfedezése egy véletlen találkozás eredménye volt, amikor egy barátommal egy beszélgetés során merült fel. Az őszinte érdeklődés és a mélyebb diskurzus inspirált arra, hogy alaposabban utánajárjak. Számomra fontosnak tűnt, mert úgy éreztem, hogy a téma nemcsak aktuális, hanem sokak életére hatással van. A kérdések, amelyek felmerültek, és a válaszok keresése egy új perspektívát nyújtott, így szerettem volna megosztani másokkal is ezt az élményt.

Ha egy beszélgetés során, vagy egy posztban felvetem, hogy a nőknek is ott lenne a helyük az irodalom vagy történelemkönyvekben, rendszeresen felbukkan az ellenvetés:

De hát a nők nem tettek semmit. Ez természetesen nem fedi a valóságot.

Évek óta foglalkozom női művészekkel, írókkal, feltalálókkal, és rendszeresen azt tapasztalom, hogy ha az ember kicsit megkapirgálja a felszínt, rengeteg nőt talál. Gyakran ezek a nők a saját korukban kifejezetten híresek és elismertek voltak, és a műveiket ugyanolyan jónak tartották, mint férfi társaikét. Csak valamiért nem kerültek be a kánonba.

A szeptemberi sorozatom inspirációját egy különleges litográfia felfedezése adta, amely 1862-ből származik. Ez a mű nemcsak a 19. század jelentős írónőinek neveit, hanem arcképeit is megörökítette. Igazán meglepett, amikor alaposan átnéztem a listát, és rájöttem, hogy sokukról még soha nem hallottam, pedig az ELTE magyar szakán több ezer oldalnyi irodalmi alkotást kellett tanulmányoznom a vizsgákhoz.

Mivel egészen apró, de mégis jelentős szerzők műveit is meg kellett ismernünk, bevallom, azt hittem, elég jól átlátom a korszakot. Azonban ezek a nők, akiknek a munkássága méltatlanul elfeledett, kimaradtak a tananyagból. Nemcsak a gimnáziumi, hanem az egyetemi tanulmányok során sem esett szó arról, mekkora óriási küzdelmet folytattak azért, hogy egyáltalán lehetőségük legyen írni.

A korszak szellemisége szerint a nők írásbeli kifejezése teljesen indokolatlan volt. Az uralkodó nézetek szerint a nőkben hiányzott az a bizonyos "alkotóerő" és kreativitás, amely a férfiakat jellemezte.

Másrészt ha egy nő írni kezd, akkor el fogja hanyagolni családanyai és háziasszonyi kötelességeit.

Meg kell említenem, hogy ez az utolsó érvelés valójában egy hatalmas tévedés. A korabeli nőírók többsége jómódú nemesi családokból származott, ahol az anyagi háttér biztosította számukra a szükséges támogatást. Cselédek, dajkák és szakácsnők álltak a szolgálatukra, így a mindennapi teendők nem vonhatták el őket az írástól. Napjaink perspektívájából nézve meglehetősen nehezen érthető, hogy a családjuk megélhetése bármilyen formában is veszélybe került volna.

Miért nem találkoztunk ezekkel a női alakokkal az irodalomórákon?

A korabeli kritikusok szerint az írás nem volt nőkhöz méltó tevékenység. Ennek ellenére akadt néhány téma, amelyet mégis elfogadtak tőlük, mint például a család, az anyaság vagy a szerelem. Ám ezeket a területeket csupán azért tolerálták, mert alacsonyabb rendűnek vélték őket.

A korabeli női írók igazi csapdába estek. Ha a férfi kollégák javaslatait követték, kénytelenek voltak belenyugodni abba, hogy soha nem érhetik el a kívánt szintet. Ugyanakkor, ha megpróbáltak kitörni a megszokott keretekből, és komolyabb filozófiai vagy politikai kérdésekkel foglalkozni, akkor a kritikák rendkívül kegyetlenné váltak. Erkölcstelennek, csalónak, ügyetlennek és nagyravágyónak bélyegezték őket, ami csak tovább súlyosbította a helyzetüket.

A 19. századi irodalom világában a férfiak dominálták a teret: ők irányították a folyóiratokat, ők írták a kritikákat, és ők állították össze az irodalomtörténeti műveket is. Ennek következtében a nők számára nem sok lehetőség adódott az elismerésre. A "komoly" irodalom rangját e fórumok leginkább férfi alkotásokban mérték, így a női szerzők munkái fokozatosan háttérbe szorultak. A női perspektívákat és tehetségeket elnyelte az idő, és ezek a művek nem kerültek be sem a tudományos összefoglalókba, sem a későbbi tankönyvek lapjaira, mintha soha nem is léteztek volna.

Természetesen, ezt a megfogalmazást át lehet alakítani. Például: "Ez a helyzet könnyedén módosítható."

Az, hogy a gyerekek az irodalomórán nem hallanak a női szerzőkről, ahhoz vezet, hogy azt gondolják: nem is voltak.

Ez pedig megerősíti őket abban a tévhitben, hogy a nők semmivel nem járultak hozzá a történelem, a művészetek, az irodalom fejlődéséhez.

Ezen úgy lehetne változtatni, hogy felhívjuk a figyelmüket erre a hiányra, és elmondjuk, hogy ennek az az oka, hogy a korabeli nőknek nem azt kellett bizonyítaniuk, hogy jó írók - hanem azt, hogy nőként egyáltalán írhatnak-e. Van-e ehhez joguk, tehetségük, képességük. Hogy a testük, az agyuk, a biológiájuk (!) alkalmas-e egyáltalán arra, hogy bármiféle komoly dologgal foglalkozzanak.

Jelent-e az ismeretlenségük valamilyen kritikai értékelést? Valóban nem bizonyultak elég jónak?

Ez a különleges 1862-es litográfia igazán sokszínű és változatos.

A képen vannak nagyon is jó és sikeres írók, mint például Bajza Lenke, aki majdnem annyi könyvet adott el a maga korában, mint Jókai.

Az interneten rengeteg könyv érhető el, és a stílusa igazán friss és modern, mentes mindenféle régies kifejezéstől. Úgy vélem, hogy a mai fiatalok számára sokkal könnyebben emészthető, mint Jókai művei, hiszen kevesebb a hosszú, terjengős leírás, viszont annál több a párbeszéd. Ez persze nem mindig jelent előnyt.

Akkor is, most is ez volt az, ami miatt inkább lektűr-szerzőnek tartották, és ebben is van igazság. De ez nem azt jelenti szerintem, hogy ne lenne érdemes a nevét megismerni. Sőt, ez kifejezetten nagyszerű lehetőség lenne arra, hogy a stílusát összehasonlítsuk magyarórán Jókaival.

De nem csak a két író szövegét, a két szerző életpályáját is össze lehetne hasonlítani. Ez segítene azt is megérteni, hogy nem a női írók hiányoznak a magyar irodalomból, és nem a nők tehetségtelensége az oka annak, hogy ma nem ismerjük a nevük. Egyszerűen mást vártak el a nőktől és másként ítélték meg őket.

Érdekes párhuzamra lelhetünk, ha Petőfi útleírásait és leveleit összevetjük felesége, Szendrey Júlia nászúton készült naplójával. Ez a napló nem csupán Szendrey Júlia első irodalmi alkotása, hanem egyben betekintést nyújt a fiatal házaspár életének intim pillanataiba is. Az összehasonlítás révén izgalmasan kirajzolódik a költő és felesége eltérő nézőpontja, érzelmei és tapasztalatai, melyek gazdagítják a történelmi és irodalmi diskurzust.

Ebben a kontextusban egy új név és életrajz megismerése valójában nem is lenne plusz teher a diákok számára, hiszen Júlia nevét már úgyis gyakran emlegetik tanulmányaik során. Számukra izgalmas felfedezés lenne, hogy Júlia nem csupán egy inspiráló múzsa, hanem egy olyan művész is, aki számos izgalmas alkotással gazdagította a világot, még a legnagyobb kihívások közepette is.

Számodra kik emelkednek ki valamilyen szempontból ezek közül a nők közül, akiket a sorozatban bemutatsz?

Újságíróként számomra rendkívül érdekes a női újságírók és szerkesztők világa, valamint az a kevésbé emlegetett terület, amely a sajtótörténetet öleli fel. E két aspektus mélyebb megértése nemcsak inspiráló, hanem új fényt is vet a médiában betöltött szerepükre.

Az irodalomtanítás során sokan csupán a Nyugatra fókuszálnak, mint a kiemelkedő folyóiratra, pedig a múltban is számos jelentős irodalmi lap létezett, amelyek formálták az emberek ízlését és gondolkodását. Ezen kívül a női lapok is izgalmas és értékes forrásokat kínálnak a nőtörténet szempontjából. Ezek a lapok gyakran arra törekedtek, hogy iránymutatást nyújtsanak a nők számára, hogyan öltözködjenek és viselkedjenek a társadalomban, ezzel is hozzájárulva a női identitás és szerepek formálódásához.

Kánya Emília például a Monarchia első női szerkesztője volt, és húsz éven keresztül állt az 1860-ban alapított Családi Kör című lap élén, amibe olyan irodalmi nagyságok is írtak, mint Jókai, Arany, Mikszáth és Jósika Miklós.

Bár a lap elsődleges célja a hasznos "női ismeretek" terjesztése volt (a háztartás vezetése, a gyermeknevelés gondjai, a betegápolás), de kifejezetten hangsúlyos volt az elmúlt korok híres asszonyainak bemutatása és sokszor esett szó a külföldi nőjogi mozgalmakról, és olyan egészen forradalmi gondolatok is voltak benne, mint a nők oktatásának fontossága, vagy az, hogy a férfi és női tanároknak ugyanolyan bér járna.

Mely könyvek állnak rendelkezésre ma, ha valaki szeretne bepillantani ezeknek a szerzőknek a műveibe?

Az internet napjaink legkiválóbb információforrása. Be kell vallanom, hogy manapság sokkal hatékonyabb és gyorsabb módja a tudás megszerzésének, mint a hagyományos könyvtárak. Minden egy helyen, azonnal elérhető, ami megkönnyíti a kutatást és a tanulást.

Az Arcanum jelentős mértékben megkönnyítette a dolgomat, és külön öröm, hogy a régi könyvek teljes szövegei elérhetőek az interneten.

Ha valakit vonzanak ezek a szerzők, sajnos nem sok jóval kecsegtethetjük a kis könyvtárak látogatóit. A legtöbb mű nem került újra kiadásra, és a nagyobb országos gyűjteményekben is csupán néhány példány található, gyakran annyira megviselt állapotban, hogy helyben olvasásra sem elérhetők.