A viktoriánus Anglia időszaka különösen sötét fejezetet jelentett a gyermekmunka történetében. A gyerekek, akiket gyakran a családok anyagi helyzete kényszerített erre, korán, már nagyon fiatalon kezdték meg a munkát. Gyakran álltak alkalmazásban gyárakba

A 18. század második felétől egészen a 19. század közepéig, az ipari forradalom időszakában Angliában a gyermekmunka széles körben elterjedt és társadalmilag elfogadott jelenség volt. A négy-öt éves gyerekek is gyakran ugyanolyan hosszú, 12 órás műszakokat dolgoztak, mint a felnőttek, ami rendkívül megterhelő volt számukra. Az ilyen körülmények következményeként sok esetben súlyos, sőt végzetes balesetek történtek, amelyek örökre megváltoztatták a családok életét.

A szenet és vasércet hordó gyerekek és fiatalok gyakran panaszkodnak a kimerültségükre. Sokszor előfordul, hogy amint hazaérnek, kimerülten a kőpadlóra huppannak a tűzhely előtt, és szinte azonnal álomba merülnek, anélkül, hogy akár egy falatot is magukhoz vettek volna. A szülőknek ilyenkor az alvó gyerekeket kell megfürdetniük és az ágyba fektetniük. Előfordul, hogy a munkából hazaérkező fiatalok útközben összeesnek a fáradtságtól, és a szülők kénytelenek késő este útra kelni, hogy megkeressék őket, és ott találják őket az utcán – mély álomba merülve. Ezt írta Friedrich Engels A munkásosztály helyzete Angliában című művében 1845-ben.

Már az ókorban és a középkorban is elterjedt gyakorlat volt a gyermekmunka, de a 16-17. században az angol hadihajókon kiskamasz fiúk vállára hárult a lőpor szállításának feladata. Az ipari forradalom idején azonban a gyermekek kizsákmányolása érte el a legtragikusabb mértéket: 1788-ra a gyapotfeldolgozó üzemek munkásainak kétharmada gyerek volt. Ezen kívül a mezőgazdaság és a bányászat is számos fiatal munkás alkalmazásával járult hozzá a jelenséghez. A legszívszorítóbb sors azonban a kéményseprők segédeit, az úgynevezett mászófiúkat érintette, akiknek élete különösen veszélyes és embertelen körülmények között zajlott.

A gombamód szaporodó nagyvárosokban elengedhetetlen volt a kémények folyamatos karbantartása. Mivel a szűk kéménykürtőkbe sok esetben a felnőtt férfiak sem tudtak bejutni, ezért a feladatot gyakran a legifjabbakra bízták. Az apró gyerekek ügyessége és mérete ideálisnak bizonyult a nehezen hozzáférhető helyek tisztítására.

Történetek szőtte a múlt, amikor a kéményseprőfiúk élete tele volt szenvedéssel és megpróbáltatásokkal. Képzeljünk el egy vállalkozót, mint például Mrs. Bridger, aki minden reggel hajnal háromkor riasztotta fel az éhes, árván tengődő fiúkat. Ezek a gyerekek, akik ing, cipő és harisnya nélkül vágtak neki a kihívásokkal teli napnak, kéményeket tisztítottak, miközben hazatérésük után még a lépcsők felmosásával és más megterhelő feladatokkal is szembesültek, mielőtt megkapták a nap végén járó nyomorúságos étkezésüket. A kéményseprőgyerekeket szándékosan tartották alultápláltan, hogy testük elég vékony legyen ahhoz, hogy átpréselődhessenek a legszűkebb kürtőkön is. Ha valaki megijedt a magasba mászástól, a többiek lentről bátorították, akár bökdöséssel, akár azzal, hogy a talpa alatt tüzet gyújtottak. A belélegzett szénpor nemcsak a tüdőket támadta meg, hanem gyakran rákos megbetegedésekhez is vezetett. A kegyetlen körülmények között sok fiú szenvedett súlyos baleseteket, égési sérüléseket, vagy éppen beszorult a kéménybe, ahol végül tragikus módon lelték halálukat. Ezek a gyerekek a társadalom árnyékos oldalát képviselték, akiket elfelejtettek, miközben a világ a felszínen haladt tovább.

Más gyerekeket patkányfogóként alkalmaztak, hiszen a nagyvárosok másik óriási problémáját a kétes higiéniai viszonyok miatt elszaporodott patkányok jelentették. Amint egy korabeli patkányfogó beszámolt róla, "egyetlen patkánypár utódaival együtt három év alatt nem kevesebb, mint 646 808 patkányt nemz". A patkányfogók mérgekkel (leggyakrabban arzénnal) dolgoztak, vagy ha már némi jövedelemre tettek szert, beruháztak egy kutyára vagy vadászgörényre. A patkányokat nem minden esetben ölték meg: előfordult, hogy eladták az állatokat patkányviadalok szervezőinek. A különleges színű példányokat előkelő hölgyek vásárolták meg, akik aztán ketrecben, házikedvencként tartották a patkányt.

A gyerekek olcsó munkaerőként funkcionáltak; kiszolgáltatott helyzetük miatt gyakran kevesebb problémát okoztak, mint a felnőttek, akik időnként lázadással vagy sztrájkkal fenyegették meg a munkáltatóikat. Nem volt ritka, hogy naponta 16-18 órát dolgoztak. Charles Dickens, aki maga is tapasztalta a nehézségeket, miután jómódú családja csődbe ment és 12 évesen egy cipőkrém-gyárban kellett dolgoznia, sok regényében beleszőtte saját élményeit. Például a 10-11 éves Copperfield Dávid egy palackozó üzemben robotolt, reggel nyolctól késő estig, hideg vízben ácsorogva, poros és dohos környezetben, ahol az egészségügyi körülmények messze elmaradtak a megfelelő szinttől.

A rettenetes munkakörülmények (por, szénpor, zaj) miatt rengeteg gyerek betegedett meg. A textilipari üzemekben sokszor gyerekekre bízták, hogy a működésben lévő gépek alól összeszedegessék a lehulló gyapjút, ami számtalan munkahelyi balesethez vezetett: munka közben lángra lobbant a hajuk, vagy a gépek megsebesítették őket.

A politikai vezetők figyelme a gyermekmunkások nyomorúságos helyzete iránt csak az 1830-as években kezdett el élesebben fókuszálni. Ekkor emelkedett ki Anthony Ashley Cooper, a gyermekjogok elkötelezett védelmezője, aki 1833-ban törvényjavaslatot terjesztett elő. Célja az volt, hogy megakadályozza, hogy a gyapjúiparban 9 évesnél fiatalabb gyerekeket alkalmazzanak, és hogy a napi munkaidő ne haladja meg a 10 órát. A gyermekek kizsákmányolása fokozatosan kezdett csökkenni: 1842-ben betiltották a nők és a tíz év alatti gyerekek föld alatti munkavégzését, míg 1856-ban törvénybe iktatták, hogy a gyermekmunkások heti munkaideje legfeljebb hatvan óra lehet. Végül, 1901-ben a gyermekmunkások legfiatalabb korhatárát 12 évre emelték.

Bár a nyugati társadalmakban a gyermekmunka mára már csupán egy szomorú emlék, amely legfeljebb a történelemkönyvekben bukkannak fel, a világ más részein, különösen Afrikában és Ázsiában, sajnos még mindig virágzik ez a borzalmas jelenség. Az ENSZ munkaügyi szervezetének, az ILO-nak a statisztikái alapján jelenleg 218 millió 5-17 éves gyermeket érint a probléma, közülük 152 milliót brutálisan kizsákmányolnak. A gyermekmunkások közel fele, összesen 73 millió fiatal, veszélyes körülmények között dolgozik, és sokan közülük még a 11. életévüket sem érték el.