Mérő Vera, a közélet és a kultúra figyelemreméltó alakja, éleslátó megjegyzéseivel mindig képes felhívni a figyelmet a társadalmi események mélyebb rétegeire. A Nagy Feró körüli botrány kapcsán Vera véleménye nem csupán a történtek felszíni aspektusaira r

Mérő Vera véleménye szerint Magyarországon a kollektív bűntudat kérdése továbbra is komoly kihívásokat jelent, és sokan nem tudják, hogyan is viszonyuljanak ehhez az érzéshez.

Képzeljük el, hogy a résztvevők nem voltak kiskorúak (bár valójában fiatalok voltak, és sokan közülük). Gondoljunk arra is, hogy senki nem kényszerítette őket erőszakkal (bár a körülmények nem egyértelműek, és ez a részlet a lényeg szempontjából nem döntő). Továbbá, tegyük fel, hogy ők maguk nem érzik magukat áldozatoknak, és bántalmazójukat ma is segítőként azonosítják (ez sok esetben valós, de ettől még nem válik igazsággá).

Képzeljük el, hogy mindez lehetséges. És mindezt feltételezve, de nem feltétlenül elismerve, Nagy Feró szavaival élve, mi az, amit most, végre, akár fájdalmas introspekciók árán is, újraértelmezhetünk? Milyen új perspektívák nyílhatnak meg előttünk, ha hajlandóak vagyunk bátran szembenézni a múlttal?

Az utóbbi napok során különböző intenzitással, vérmérséklettel és stílusban tárgyaltunk egy olyan kérdéskört, amely valójában évtizedek óta visszatérő adósságunk: Mit is jelent a beleegyezés? Milyen súlya van annak, amikor egy felnőtt nő valóban szabadon dönthet az életéről, és mit takar az a helyzet, amikor egy kiszolgáltatott, halmozottan hátrányos helyzetű, még nagykorúvá sem vált fiatal próbál mindössze túlélni?

Nincs olyan, hogy "ifjúkorának szelleme" felmentést ad. Az egyéni felelősség igenis létezik, és elvitathatatlan.

Ha képesek vagyunk holisztikus szemlélettel megközelíteni a beleegyezés, az informált döntés és a szabad akarat fogalmait, akkor talán elindulhatunk egy gyógyulás felé. Fontos, hogy a diskurzus ne csupán a lámpavasra való felhívásnál maradjon, hiszen amíg az elégtétel iránti vágy dominál, és nem a megértés iránti igény, addig a legkiszolgáltatottabbak helyzete nem fog javulni. A valódi párbeszéd és empátia nélkül csak az elkeseredés és a frusztráció növekedhet, ami tovább mélyíti a társadalmi feszültségeket.

Azt is jelenti, hogy hiányoznak azok a korai minták, amelyek megtanítják, mi a biztonság, hogyan néz ki a szeretet, hogyan kell döntéseket hozni, bízni, és ha kell, határokat húzni. Az intézményrendszerben felnövő gyerekek gyakran egyik napról a másikra élnek, és mire elérik a felnőttkort, az, amit a társadalom szabad döntésnek nevez, számukra sokszor nem több, mint az adott helyzetben a legkevésbé fájdalmas kényszer. Mindig a kisebbik rossz. És még az sem egyértelmű, hogy az mit jelent valójában, és tényleg a kisebbik-e.

Aki perspektívátlanságban nő fel, és akinek csupán a túlélés jelenti az egyetlen stabil alapot, annak a "választás" és az "önkéntesség" fogalma mélyen eltorzulhat. Ezek a helyzetek rendkívül összetettek, és nem érthetők meg a pszichológiai, szociális, gazdasági, oktatási és mentálhigiénés tényezők figyelembevétel nélkül. Egyetlen segítő szakma sem képes önállóan megoldani az ilyen élethelyzeteket; fontos észben tartanunk, hogy itt rendszerszintű hiányosságok állnak fenn.

A "könnyebb utat választotta" típusú kifejezések nem csupán érzéketlenséget tükröznek, hanem téves következtetéseket is hordanak magukban. Ezek a mondatok a társadalom önigazolásának eszközei, amelyekkel elkerüljük, hogy szembenézzünk a valósággal: a szexuális kizsákmányolás és a nők, különösen a hátrányos helyzetű csoportokba tartozó nők (lányok, gyermekek) marginalizálása valójában egy mélyen gyökerező strukturális probléma. Most, a jelenlegi botrány kapcsán, lehetőségünk nyílik arra, hogy ezt a kérdést alaposabban megvizsgáljuk.

A most fellángoló vita rámutat, hogy a beleegyezés (konszenzus) fogalma nem értelmezhető csupán jogi kategóriaként, hanem holisztikus szemléletet igényel, amely magában foglalja a biztonságot, a tudást és a valós választási lehetőséget. A magyar társadalmi és intézményi rendszerek - elsősorban a gyermekvédelem és a közoktatás - azonban ezen alapvető elemek biztosításában súlyos hiányosságokat mutatnak.

Az oktatási rendszer nem készíti fel a fiatalokat a való élet kihívásaira; a szexuális nevelés és a mentálhigiénés támogatás terén tapasztalható hiányosságok megakadályozzák, hogy a gyerekek elsajátítsák az önrendelkezés és az informált beleegyezés alapvető fogalmait. Ezek a rendszerszintű hiányosságok hozzájárulnak ahhoz a strukturális kiszolgáltatottsághoz, amelyben a hátrányos helyzetű fiatalok döntései gyakran csupán a legkevésbé fájdalmas kényszerek sorozataként jelennek meg, nem pedig valódi választási lehetőségekként.

A kollektív bűntudat elkerülése, valamint az igazságos világba vetett hit gyakran megakadályozza, hogy valóban szembenézzünk a rendszerszintű problémákkal. Azonban ezt nem érhetjük el úgy, hogy minden haragunkat és kétségbeesésünket egyetlen, valóban felháborító véleményt megfogalmazó személyre irányítjuk. Ugyanis, noha számos pozitív változás tapasztalható, az ő nézetei még mindig rengeteg ember, akár százezrek vagy milliók gondolkodását tükrözik.

Milyen módon viszonyulunk mi, mint társadalom, azokhoz az emberekhez, akiknek az életét a kiszolgáltatottság, az intézményi hiányosságok, a gyermekkori traumák és a társadalmi közöny formálta? Mennyire vagyunk képesek empátiával közelíteni a sorsukhoz, és mennyire tudatosítjuk a felelősségünket abban, hogy támogassuk őket, és változtassunk a körülményeken, amelyek miatt szenvednek?

A tükör, amelyet ez a botrány tart elénk, a társadalmunk árnyképe. Az oktatási rendszer, amely nem készít fel minket a való élet kihívásaira. Az állam, amely a gyermekvédelmet csupán büntetőeszközként kezeli. A média, amely hosszú évtizedek óta idealizálta a férfiak dominanciáját és a fiatal lányok "önkéntes" döntéseit, mintha azok felelőtlenségből fakadnának. A közvélemény, amely sokszor inkább a hatalmat védi, mintsem a védteleneket. Ha ezt a valóságot nem merjük kimondani, akkor legközelebb is ugyanebben a helyzetben találjuk magunkat, csak a botrány főszereplője és az áldozatok nevei változnak.

Ez a gondolkodásmód nem tűnik el nyomtalanul; inkább olyan, mint egy búvópatak, amely időről időre utat talál magának, hogy a felszínre törjön. Két botrány között pedig csendben, de hatékonyan végzi a maga aknamunkáját. Mert sokkal egyszerűbb elhinni, hogy a világ rendben van, mint szembenézni azzal a ténnyel, hogy generációk nőttek fel hazánkban olyan körülmények között, ahol a testük, a szabadságuk, sőt az emberi mivoltuk felett mások döntöttek. Ha azt hisszük, hogy mindenki a saját sorsáért felel, akkor elkerüljük annak felismerését, hogy egy olyan társadalmi rendszer részei vagyunk, amely évtizedek óta fenntartja a nők, gyerekek és a szegények kiszolgáltatottságát. Sokan pedig hajlamosak ezzel a kényelmes, ámde megtévesztő úttal megelégedni.

Ha elfogadjuk, hogy a bántalmazás és a kizsákmányolás szisztematikusan jelen van, akkor elkerülhetetlen, hogy szembenézzünk azzal, hogy ez a rendszer – és benne mi is – felelősséggel tartozik. A bűntudatot sokan azért hárítják el, mert az fájdalmas élmény, és sokkal egyszerűbb elkerülni a szembesülést, mint átélni a sötét érzéseket.

Ez a történelmi távlatú felelősségkerülés nem újkeletű jelenség hazánkban. Magyarország kollektív tudatában a felelősség mindig valaki más vállát nyomja: a hatalomét, a rendszereket, a külföldi befolyásokat, vagy éppen a "másik oldal" képviselőit. A nemzeti identitás alapja a túlélés története, nem pedig a felelősségvállalásé. Ezért amikor olyan kérdések merülnek fel, amelyekben fiatal lányok testét férfiak manipulálták, a közbeszédben azonnal megindul a relativizálás. Ezzel újra és újra elkerüljük, hogy kimondjuk: ez bűn volt, és a társadalom hallgatása tette lehetővé, hogy a bűn szinte természetes állapottá váljon.

Magyarországon a kollektív bűntudat kérdése továbbra is megoldatlan marad. Minden újabb generáció ismételten próbálja elkerülni a szembenézést a múlttal. Azonban az igazi szembenézés nem csupán jogi kérdés, hanem mélyen morális alapú. Amikor végre megtesszük ezt a lépést, akkor már nem csupán a konkrét eseményről van szó, hanem a pedagógusok, újságírók, rendőrök, szomszédok és szemtanúk felelősségéről is. Mindenki, aki tudott, hallott, de hallgatott, részesévé válik ennek a diskurzusnak.

Mifelénk a bűntudat még mindig nem a változás első lépése, hanem a legfőbb ellenség. Ezért felelősségvállalás helyett gyakran inkább védjük a mítoszainkat. (Minek ment oda, miért azt viselte, miért ivott és így tovább.) De minden elfojtott bűntudatnak ára van, és azt az árat mindig az áldozatok állják.

Vannak olyan pillanatok, amikor a politikai nézeteltérések, a pártok színei, a világnézeti eltérések és a generációs különbségek hirtelen háttérbe szorulnak, mert előtérbe lép az emberi igazságérzet legmélyebb megnyilvánulása.

Ez óriási lehetőség. Ha felismerjük, hogy a kegyelmi ügyben és most is ugyanaz a közös érzés mozdult meg bennünk, az a tehetetlen düh és erkölcsi undor az igazságtalanság láttán, akkor talán elkezdhetjük komolyan venni, hogy vannak ügyek, amelyekben képesek vagyunk ugyanarra az oldalra állni. Talán innen indulhat el valami: az a felismerés, hogy a morális közös nevezőnk igenis megvan. Legfeljebb eddig nem voltunk képesek meglátni, hogy valóban létezik.