Természetesen! Íme egy egyedi változata a szövegnek: **Mi vár ránk a múltban? - Szénási Sándor gondolatai** A jövő mindig rejtélyes, de mit hoz számunkra a tegnap? Szénási Sándor jegyzeteiben e kérdés izgalmas megvilágítást nyer. Az idő folyama nem csup
A politika mindig a jelen kihívásaival foglalkozik, a jövő csak akkor kerül előtérbe, ha beleillik a választási ciklus keretei közé, míg a múlt csupán arra szolgál, hogy igazolja a jelenlegi politikai döntéseket. Ahhoz, hogy a múlt támogassa a jelenlegi helyzetet, néha elkerülhetetlen a torzítás, ami gyakran meg is valósul. Ezt a jelenséget hivatalosan állami ünnepnek nevezik.
56-nak különösen szerencsétlen az utóélete. Ma már úgy tűnik, az emlékezete akkor volt a legerősebb, amikor nem lehetett beszélni róla, és a rendszer sem erőltette az ellenforradalmi verziót, inkább temetett volna mindent, népfelkelést, árulást, megtorlást, mondhatni a hallgatásával hazudott.
A rendszerváltás idején a forradalom új értelmet nyert, és bekerült a politikai diskurzus eszköztárába. Megkezdődött a szereplők különböző csoportokba sorolása: kommunisták, utcai harcosok és a jobboldali alternatívák, amelyeket részben Mindszenty József szellemi örököseként értelmeztek. Az 1956-os forradalom még mindig szovjetellenes és rendszerkritikus, de baloldali érzelmekkel volt átszőve. Így történt, hogy az első demokratikusan választott kormány már az elején elutasította bizonyos kommunista vezetők emlékének ápolását, miközben az MDF külön szekciót alakított a szélsőjobboldali személyiségeknek. Az ünnepség ezzel eltorzult, politikai pártok tépték szét, és ezzel a jelentős esemény szellemi öröksége elveszett. Külön érdekesség, hogy a Jobbik 2012-ben Pongrácz Gergely nevét viselő érdemkeresztet alapított, míg Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként Nagy Imre portréját helyezte el a hivatalos térben.
A zombi létet azonban a Fidesz hozta rá a már a társadalom által is lassan elfeledett forradalomra, amelyről az emberek megértették, hogy nem az ő családi, közösségi, nemzeti emlékezetük terepe többé. O.V. úgy próbálja életben tartani a Nagy Imre-temetésen mondott beszéde mítoszát, hogy közben meg is öli: a mai orosz imperializmus szolgálatát kísérli meg elfedni a szovjet imperializmus elleni egykori szabadságharcával, amiből csak egy olyan élőhalott tántoroghat ki, amibe még a saját politikai igazgatója is belerúg, mondván: 56 arra tanít minket, hogy ne lázadjunk fel soha többé.
A legutóbbi október 23-i megemlékezés során Magyar Péter alaposan kifejtette a valódi 56-os események jelentőségét, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy az ünnep ne váljon teljesen jelentéktelenné, elkerülve azt, hogy Orbán Viktor a hanyatló Kádár szellemének örökébe lépjen. Ugyanakkor Orbán egyfajta fideszes Békemenetté kívánta átalakítani az egykori forradalmat, ahol a fegyverek már nem szólnak. „56 nem múlt el” – tette hozzá, de talán joggal merül fel a kérdés: melyik ötvenhatról is van szó? Ezt a kérdést még élesebbé tette volna, ha nem hallgatták volna meg azt a dalfeldolgozást, amely Zorán kommunista édesapjának hitét idézte fel. A múlt szelleme, mint egy teszhalott, felnevetett, zavarodottan körülnézett, majd végül elnyúlt a feledés homályába.
A 444.hu összegzése alapján O.V. a beszédében harmincszor beszélt a háborúpártiakról, huszonegyszer a brüsszeli kígyófészekről, a szovjetekről egyszer, az oroszokról egyszer sem, és Putyinról egyszer sem.
1956 emléke örökké élni fog. Az akkori események nem csupán egy év számunkra, hanem a bátorság, az összefogás és a szabadság iránti vágy szimbóluma. Az emberek harca a függetlenségért és a méltóságért ma is inspirál minket. Emlékezzünk a hősökre, akik a változásért küzdöttek, és tartsuk meg élőnek ezt a fontos örökséget. RIP 1956.
