"Milyen bátor cigánylány vagy, hogy hegycsúcsokat hódítasz meg?" - Horváth Anita lenyűgöző fotói a Bura Galériában.

Horváth Anita "Igyekszik az ember lánya" című kiállításán a roma női testet és identitást mutatja be, miközben a roma női ábrázolás kliséit is újrafogalmazza, és feminista kritikát is mond. A roma apától és nem roma anyától származó alkotóval identitásról és önkutatásról beszélgettünk.

Horváth Anita fotóművész, aki a budapesti Bura Galériában "Igyekszik az ember lánya" címmel nyílt kiállításával a roma női identitás komplexitását kívánja bemutatni, így nyilatkozik identitásáról: - Édesapám roma, édesanyám pedig nem roma, de ettől függetlenül teljes ember vagyok, hiszen senki sem lehet csak félig valamilyen. Nem érzem szükségét, hogy választanom kell a két örökség között, mert mindkettőhöz egyaránt kötődöm. Az ember identitása sokkal árnyaltabb annál, mintsem két kategóriára szűkíthető lenne. Az "Igyekszik az ember lánya" kifejezés, amely a kiállítás címét adja, számomra különösen fontos. Az utóbbi időben gyakran mondogatom, mert amikor valaki dicséri a munkámat, nem tudom, hogyan reagáljak, és ez az egyszerű válasz jut eszembe. Ezen kívül, van egy régi mondás, hogy először mindig valakinek a lánya vagy, majd a felesége, végül pedig az anyja, de az, hogy te ki vagy valójában, gyakran senkit sem érdekel.

Fiatal koromban nem volt egyértelmű számomra, hogy művész leszek, egyszerűen csak így alakultak a dolgok. Művészeti szakközépiskolába jártam, ahol textiltervezést tanultam, de a jelentkezésem mögött inkább az állt, hogy szenvedélyesen szeretek rajzolni. Azt gondoltam, ha van valami, amit igazán élvezek, és amiben viszonylag tehetséges vagyok, akkor miért ne folytatnám ezen az úton? Azonban a középiskola számomra inkább öt évnyi üresjárat volt, egy igazi fekete lyuk, ami után úgy éreztem, soha többé nem szeretnék a művészet világában mozogni. Teljesen tanácstalan voltam, nem tudtam, merre tovább, és mi az, amiben igazán kiváló vagyok – meséli.

A szituáció hirtelen megváltozott: egy ismerős megkereste, hogy készítsen fényképeket modellekről egy esküvőiruha-tervező barátja számára, aki új katalógusát szeretné gazdagítani.

- Kérdezte, hogy nem akarom-e kipróbálni a fényképezőgépét, mire mondtam, isten ments, ha én hozzányúlok, el fogok rontani valamit, de addig győzködött, mígnem kipróbáltam, és akkor, abban a pillanatban éreztem, hogy fotográfiával kell foglalkoznom.

Fél év múlva határoztam el, hogy a fotószakra jelentkezem - emlékszik vissza Anita. A fotózás varázsa abban rejlik számára, hogy ő döntheti el, mely részletek kerülnek a képre, így sokkal tudatosabban tudja ábrázolni a világot és önmagát. "Tudtam, hogy ezt az utat kell járnom, mert annyi megválaszolatlan kérdés kering bennem. A fotózás segítségével tisztábban látom a gondolataimat, és a káoszból rendet tudok teremteni."

A fotós látásmódjának köszönhetően sikeresen is felvételizett a METU-ra. - Így hozta a sors, pedig épphogy megtanultam az exponálást, és hogy miként kell a rekeszekkel bánni - mondja. Az egyetemi munkái közül az egyik kedvencét említi: egyszer azt a feladatot kapta, hogy készítsen saját fotókból szekvenciát. Akkor azt találta ki, hogy megörökíti unokahúgát, amint fehér felsőben egy kádban fekszik, miközben abban folyamatosan emelkedik a víz, miáltal a lány haja egyre inkább kibomlik.

A fotós tizenkét képből álló sorozatát egyfajta szimbolikus merülésként értelmezi, mintha az alany maga lenne, aki egyik pillanatról a másikra egy védett, biztonságos világba jutna. - Roma hallgatóként az egyetemre való bekerülés meglehetősen különös élmény volt számomra. Vágytam arra, hogy kapcsolódjak az emberekhez, és megtaláljam a helyemet a művészeti közegben. Ugyanakkor nem ismertem roma művészeket, így Bari Károly költő verseiből merítettem inspirációt, és spontán módon jegyzeteltem ki magamnak azokat a részeket, amelyek különösen megszólítottak. Amikor újra átnéztem ezeket a jegyzeteket, rájöttem, hogy a gondolataim négy fő témakör körül forognak: női identitásom, félig többségi, félig cigány mivoltom, egy hitem, amit nem a hagyományos vallási keretek között élek meg, és mindebből fakadó kisebbségi érzéseim - osztja meg Anita.

Anita diplomamunkája szorosan összefonódik ezzel az érzéssel, hiszen egy lenyűgöző rajz- és szoborsorozatot alkotott. "Megvizsgáltam a testem legérzékenyebb területeit, ahol a bőröm különösen reagál, majd ezekről gipszmintákat készítettem. E mintákra pedig Bari Károly verseiből választott idézeteket írtam, mint például: 'egymás húsából élünk', 'támassz a kortyból óceánt', és 'a mellkasomra már tényleg jöhetne az a férfi, aki megváltja ezt a világot'." – meséli Anita. Ezen kívül papíralapú ábrázolásokat is készített: részletesen lerajzolta a csigolyáit, a térdét és a bokáját, majd az érzékeny pontokat élénk pirossal és narancssárgával emelte ki. Célja az volt, hogy rámutasson arra, mennyire összefonódik a lélek és a test, és hogy a lelki nehézségek milyen erőteljesen hatnak a fizikai állapotra. Ezzel a sorozattal arra ösztönöz, hogy a festéket, a negatív érzéseket „lemossuk” magunkról, vagyis szabaduljunk meg a káros gondolatoktól.

Az újraértelmezett hegyek egy különleges világot rejtenek magukban, ahol a természet és az emberi képzelet határvonalai elmosódnak. Ezek a hegycsúcsok nem csupán földrajzi képződmények, hanem élő, lélegző történetek hordozói, amelyek a múlt titkait és a jövő álmait őrzik. Minden egyes sziklájában ott rejlik a szelektív emlékezés, amely a régmúlt időkből származó legendákat és mítoszokat idéz fel. Ezek a hegyek, mint óriási könyvek, lapozásra várnak, hogy felfedezzük rejtett kincseiket. A csúcsok körül a felhők táncolnak, mintha a természet saját érzelmeit fejezné ki. Az erdők susogása és a patakok csobogása harmonikus zenét alkot, amely minden látogatót magával ragad. A hegyek átértelmezése nem csupán a fizikai formájuk megváltoztatását jelenti, hanem a bennük rejlő lehetőségek újraértelmezését is. Itt az álmok és a valóság határvonalán egyensúlyozva fedezhetjük fel a belső tájainkat, miközben a természet szépségei inspirálnak bennünket. Az átértelmezett hegyek tehát nem csupán úticélok, hanem utazások önmagunk felfedezésére, ahol minden lépés egy újabb kaland kezdete.

Anita a MOME mesterszakán tanul, miközben csatlakozott a Romaversitas nevű civil szervezethez, ahol ösztöndíjas lett. Úgy érzi, hogy ez az első közösség, ahol roma emberek között lehet. - Havi rendszerességgel találkozunk, és előadásokat hallgatunk, vagy éppen beszélgetéseket folytatunk. Ezek igazán értékes alkalmak számomra, hiszen eddig a családomon kívül nem volt ilyen támogató közegem. A Romaversitas keretein belül roma nőknek szóló programok is zajlanak, amiket nagyon élvezek, mert ezek biztonságos légkört biztosítanak. Beszélgetünk hétköznapi élményekről is, például arról, hogy kinek mi történt az orvosnál, vagy éppen mi zajlik az iskolában - osztja meg Anita. Ekkor kezdte el gyűjteni azokat a mondatokat, amelyeket a roma nőktől hallott, és amelyek szinte minden esetben megismétlődnek. Ezeket a mondatokat egy nagy, fehér vászonra írta fel, amely a mostani kiállításán is látható. - A mondatok egy része így kezdődik: "Te nem vagy olyan...", "Te nem úgy beszélsz...", "Te nem úgy öltözködsz..." vagy "Te rendes vagy."

Ezek a megnyilvánulások gyakran tükrözik a szexizmust és a rasszizmust, és bármely helyszínen, legyen az iskola, kórház vagy az utca, elhangozhatnak, amikor valaki egy roma nőnek szólt.

A gyűjtésem során fontos tanulságra jutottam: nem szükséges nőnek vagy romának lenni ahhoz, hogy valaki negatív megjegyzéseket kapjon másoktól. Sajnos ezek a kellemetlen élmények mindannyiunk életében előfordultak, és gyakran képesek vagyunk szóról szóra felidézni őket - mondja.

A szöveg egyedivé tételéhez a következő módosításokat javaslom: --- Egy érdekes esetet említ, amelyben roma nőtől elvárják, hogy ne öltözködjön provokatívan. E válaszlépésként elkészített két fotót, amelyek szimbolikus üzenetet hordoznak. Az első képen otthon, a kertjében látható, ahol egy zebramintás takaró előtt áll, miközben párducmintás felső és nadrág van rajta. Ez a kontrasztos öltözködés a sztereotípiák ellenállását jelképezi. A második kép az egyetem területén készült, egy tiszta, fehér háttér előtt, ahol az alany teljesen fehér öltözékben van, így a társadalmi elvárásoknak próbál megfelelni. Emellett olyan képeket is készített, amelyeken szülei és a család női tagjai társaságában látható, otthoni környezetben. Ezek az intim pillanatok azt üzenik, hogy mindennapjai éppolyan normálisak és szeretetteljesek, mint bárki másé. Ezzel hangsúlyozza, hogy a ruházat és a megjelenés nem határozza meg az identitását vagy az értékét. --- Remélem, hogy ez a módosított szöveg megfelel az elképzeléseidnek!

Anita olykor viszont teljesen új perspektívában ábrázolja témáját. Egy a tárlaton is látható képsorozatán ködbe burkolózó, sötét hegyeket látni, ember nem is tűnik fel azokon, ezért a fotók csakis a tájra, a látványra irányítják a figyelmet. A művész viszont a címadásával átértelmezte a sorozatot. - A kedves barátommal elmentünk túrázni a Tátrába, de én nem vagyok egy gyakorlott hegymászó, és túracipő sem volt az életemben a lábamon. Emiatt a kirándulás alatt az összes lábkörmöm bevérzett. Aztán elmentem az unokatesómat meglátogatni, és szandálban voltam, és látszottak a lábujjaim. Kérdezte is hogyan történt a sebesülés, mire mondtam neki, hogy hegymászó lettem, erre kérdezte:

"Milyen cigánylány vagy te, hogy hegyeket mászol?"

- idézi föl Anita. Hozzátéve, ez lett a sorozat címe, hiszen ha elképzelünk magunk elé egy hegymászót, az egy középosztálybeli nem roma férfi lenne, nem pedig egy roma nő.

Fedezd fel Horváth Anita lenyűgöző önálló kiállítását, amely az "Igyekszik az ember lánya" címet viseli! A Bura Galéria varázslatos terében, Budapest VIII. kerületében, a Kőfaragó utca 5. szám alatt várja a látogatókat. Ne hagyd ki ezt az izgalmas művészeti élményt, amely november 30-ig tekinthető meg, csütörtöktől szombatig, 15:00 és 19:00 között. Itt az alkalom, hogy elmerülj a művészet világában!